A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-02-16 / 7. szám

Serényen mozog anyám keze. Végzett a mosással, kiteregeti a ruhát és már tói is bennünket maga előtt a konyhába. Leül egy pillanatra a dikóra, megnyomogatja a derekát, majd feláll, bemegy a szobába és ünneplő ruhánkkal tér vissza. Erre összekapaszkodom Zolival, á bátyámmal, aki két évvel idősebb nálam, nemrég töltötte be a hetet, ugrálunk és üvöltjük, ahogy a torkunkon kifér: — A városba megyünk! Megyünk a városba! — Az állomásra megyünk, a gyorsvonathoz ... — mondja anyánk — a nagynénétek elé. — A nagynénénk elé ... — mormoljuk visszhangként. Mohón eszünk, gyorsan végzünk a vacsorával. Ránkkerül az ünneplő ruha és már kint is vagyunk az udvaron. Édesanyánk bezárja az ajtót, megfogja a kezünket és indulunk az állomásra, az ismeretlen nagynénénk* elé. Zoli, amikor egy hatalmas sárga épület elé érünk, alaposan oldalba bök: — Ez az állomás! Látod? Bemegyünk. Néhányan a padokon fekszenek, horkolnak. Sokan dülöngélve, csukladozva, valami ismeretlen nótát dalolnak, rettentő összevisszaságban. Csak az egyik ablaknál állnak szép sorban, ünneplősen öltözve az emberek és iparkodnak előbbre jutni. Ekkor kilépünk a hosszú, vasráccsal bekerített folyosóra. Alig érek rá körülnézni, máris hatalmas dübörgéssel gyorsan közéledik egy vonat és éktelen csikorgással megáll előttünk. — Gyorsvonat! — kiáltja Zoli. — Ezzel jön a nagynénétek. Az édesapátok nővére, — mondja anyánk és a vonat felé húz bennünket. — Juli néni! — kiáltja örömmel, s máris egy öregasszony előtt állunk. Ölelkeznek, csókolják egymást. Mi anyánk háta mögé farolunk. Onnan lesünk a nénénkre és a nagy bőröndre, ami mellette áll. — Gyerekek, köszönjetek a Juli néninek! — szól ránk anyánk s mi alig hallhatóan mormoljuk. — Kezitcsókolom. — Gyertek ide galambocskáim, hadd csókoljalak meg! — reccsen Juli néni hangja, s ki tudja, miért, engem ragad először magához. Ölel, csókol, ropogtatja a csontom. Menekülnék tőle, de nem enged el. Kérőn nézek édesanyámra, aki a Zolit tolja néném elé: — Tessék megnézni, hogy megnőtt a Zolika! Juli néni elenged egy pillanatra. Kicsusszanok a karjaiból és anyám szoknyájába kapaszkodom. Édesanyám ekkor már a kezében tartja a bőröndöt, s a perron felé indul. Hamarosan elindulunk és megyünk haza. Otthon magához ölel a nagynéném, csokoládét nyom a markomba. Zolinak is ad, de kisebbet, mint nekem és nem ölelgeti őt. Lassanként megbarátkozom Juli nénivel s tüntetőn fészkelődön az ölében A bátyám jól látja ezt, tudja hogy neki szól. Pukkadozik a méregtől. Most én vagyok a győztes, én ugratom, bosszantom: — A Juli néni csak engem szeret. Juli néni az enyém. — Nemcsak a tiéd. Az enyém is. Az én néném is — dörgölődzik Zoli hozzánk. — Tudjátok mit, gyerekek ? — szólal meg mosolyogva Julis néni. — Amint látom, ti mindig kötekedtek egymással. Ezért egyiketeket elviszem magammal Nagykátára, Magyarországra. Elviszem ... mondjuk, az Andriskát. Eljössz-e velem ? — El! El! — kiáltom ujjongva, meggondolatlanul, s olyan fintort vágok Zoli felé, amilyet csak tudok. — Látod, engem visz el a Juli néni! * * * Nagykátából semmit se látok. A sötétség és a sírás miatt. A hosszú utazástól és a szüntelen sírástól kimerülten fektet ágyba Juli néném. De így is örömest mennék már vissza haza, az édesanyámhoz, Zolihoz, az édesapámhoz. Akár gyalog is, ha él nem aludnék ... Arra ébredek, hogy kivilágosodott és a néném áll az ágyam mellett. — Kelj fel már, Andriska. Kihűl a kávéd. Jó, ropogós, friss zsemlye van hozzá! Kiugróm az ágyból, húzom magamra a gúnyám, Juli néni segít, mint otthon az édesanyám. Hálásan nézek rá, s engedelmesen megyek utána a konyhába, ahol megmosakszom és az asztalhoz ülök, mert igen éhes vagyok. Hamarosan kiiszom a jó, nagy bögre tejeskávét és várakozón nézek Juli nénémre, aki maga elé állítva ezt mondja: — Most bemegyünk a Feri bátyádhoz. Köszönsz, kezet adsz neki. És megmondod szépen a neved. Megértetted ? Igenlően bólogatok és megyek a Feri bátyámhoz. Bajúszos, nagy darab ember előtt állok. Hatalmas pipa lóg a szájából, füstfelhő kavarog körülötte. A közelében levő asztalon borosüvegek és poharak állnak. A falon képek, a sarokba állított szekrénykében pipák lógnak. Oda tapad a tekintetem, mert én egy helyen ennyiféle pipát még sose láttam. Mert otthon az édesapámnak csak két pipája van, s azok is egyformák. Kurtaszárúak és rettentően büdösek. Ki tudja, meddig nézegettem volna gyönyörködve a pipákat, ha oldalba nem löknek. — Andriska! — hallom a néném hangját, s ezért előbb rá, majd a bácsira nézek, és eszembe jut a köszönés, a kézadás, s hogy meg kell mondanom a nevem. De én szótlanul állok tovább, mert félelem szivárog belém a mozdulatlanul, szótlanul ülő Feri bátyám láttára. Futásnak is erednék, ha nem pillantanám meg ismét a pipákat. Azok és a kíváncsiság azonban legyűrik bennem a félelmet, felbátorítanak és benn marasztalnak a szobában. — Kezitcsókolom. Én vagyok az Andriska — suttogom alig hallhatón és a kezem a zsebembe süllyesztem, mert kezet nyújtani azért még nincs elég bátorsságom. Feri bátyám hatalmas barackot nyom a fejemre, miközben fenyegető hangon dörmögi: — A pipáimhoz ne merj nyúlni, mert akkor eltöröm a kezed. — Szippant néhányat, s tetőtől talpig méreget. — Ezt csak azért mondom, mert látom, hogy igen sóvárgón nézel rájuk. Egy pillanatra elszorul a lélegzetem, sebessebben ver a szívem, majd fejtetőre áll bennem minden, háborgok és már ellenségként nézek a bácsimra, aki meglopta féltve rejtegetett szándékom. És megesküszöm, hogy most már „csakazértis" hozzányúlok a pipákhoz. Juli néném közben a pártomra áll. — Ne ijesztgesse ezt a kis ártatlant! — csattan fel a hangja. — De az én pipáimhoz ne nyúljon! — Kell is annak a maga pipája!? — Kell hát! Láttam a szemin. Igen sandított a pipákra. — Maga néz sanda szemmel erre a gyerekre. Egy jó szava sincs hozzá. Mert magának sose kellett gyerek, azért maradtunk magunkra öregr ségünkre. Ezután egy héten át mindennap látom a pipákat. Mindig megcsodálom köztük azt az egy nagy, gyönyörűséges pipát, amely középen lóg, s amelyiket egész nap dédelgetném, simogatnám, ha az enyém lenne. De Feri bátyám féltékeny, őrködik a pipákra. Egy hét múlva egyszerre csak eszembe jut, hogy haza kéne már menni. Oda Is állok a Juli néném elé: — Mehetnénk már haza, — mondom. — Azon a vonaton, amelyik ide hozott. — Dehogy is megyünk, Andriskám! Hisz te már örökre itt maradsz. — Nem maradok én! Csak egy hétre jöttem. — Ä, dehogy! Addig maradsz itt nálunk, amíg olyan nagyra nem nősz, mint a Feri bátyád. — De én nem akarok olyan nagyra nőni, — mondom most már durcásan. — Én haza akarok menni! — Hát nem jó itt neked? — Nem! Otthon jobb. Mert ott van az edesanyám, a Zoli. Itt meg senkim sincs! — Ejnye, Andriska... Hát én senki se vagyok neked? És a Feri bátyád? — A Feri bácsi, az nem szeret. Édesanyám meg igen. Mert az ideadta játszani még a mákdarálót is, a Feri bácsi meg a pipáit is félti, sajnálja tőlem! — Ha csak az hiányzik, veszek én neked játékot! Sokat. Szépeket. — De nekem nem kellenek a játékok, — csökönyösködöm. — Nekem csak az a gyönyörűséges, nagy pipa kell. — A pipa, az nem játék! — förmed rám erélyesen Juli néném. — És itt maradsz nálunk, megértetted? Egy szót se halljak erről többé! Elpityeredtem, majd lassanként elcsendesedek, és sokáig szótlanul bámulom a konyha színes kockaköveit. Időközben egyre ellenállhatatlanabbul kerít hatalmába a gondolat: „Ellopom a nagy pipát a szekrénykéből." Felállók, indulok kifelé, s mondom a nénémnek: — Megyek, az udvarra játszani. — Na látod? Milyen értelmes gyerek vagy te Andriska! — S ölelget, csókolgat. De én kitépem magam az öleléséből s kifutok a házból. A gyűlölet hajt már előre, s az akarat, hogy minél előbb ellopjam a nagy pipát. Nem sokáig kell várnom az alkalomra, mert látom, hogy a nagybácsim megy el hazulról. Utána leselkedem, s amikor látom, hogy befordul az utcasarkon, szaladok vissza a házba, a szobájába. A pipás szekrényke előtt megtorpanok. A szívem a torkomban ugrál. Nagyot, mélyet sóhajtok — ez kissé megnyugtat — és már nyúlok is a pipák felé. Nyitnám a szekrényke ajtaját, de nem enged. Ekkor látom csak, hogy legfelül, ahol nem érem el, kis kallantyú van. Húzom, vonom a szekrényke elé a mellette álló nehéz széket. Felállók rá, elfordítom a kis reteszelőt, s kitárul az ajtó. Minden porcikám reszket az izgalomtól és örömtől, amikor a kezembe veszem a gyönyörűséges, nagy pipát. Ügyesen csusszanok le a székről és zsákmányommal a hálószobába futok. Ott az ablak alá ülbk és elmerülök a gyönyörben, a dédelgetésben, a simcgatásban. Arra eszmélek, hogy kiragadják a kezemből a pipát. Kapok utána, két kézzel, felpattanok a puha süppedős szőnyegről. Szembetalálom magam a Feri bátyámmal. — A tajtékpipám! A tajtétopipám! — üvölti jajveszékelve, bikaerős hangján, és én a rémülettől megmerevedett testtel állok előtte, tehetetlenül, szótlanul. Émelyeg a gyomrom, szédül a fejem, kapaszkodom az ágytakaróba, hogy fel ne bukjak. De ekkor olyan hatalmas pofont kapok a bácsimtól, hogy elterülök a földön. S most már ordítok is, sírok is, ahogy csak a torkom és a szemem bírja ... Nemsokára ott terem mellettem a Juli néném. Felvesz az ölébe, simogatja a fejem, de én erőtlenül, zokogva nyögdécselem szüntelen: — Haza akarok menni,' az édesanyámhoz .. j Nem kell itt semmi! A tajtékpipa se! Homolya László 16