A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-02-09 / 6. szám

Aparasztok a szérűn nagy zsákokba gyűjtötték a búzát. A búzalisztből sült kenyeret csak az angolok és az urak ették. A közönséges emberek leélték az életüket és meghaltak anélkül, hogy megismerték volna a búzakenyér Izét. A földbirtokosok ezt jól tudták és úgy gondolták, hogy a parasztok elrontják a gyomrukat, ha kukoricalisztből sütött kenyéren kívül mást is esznek. Ennélfogva az urak, mielőtt a tengerit elültették volna, először számbavették a négylábú jószágot és aztán összeszámolták a parasztokat is. Gyakran, amikor beköszöntött az ősz, a parasztok csűrében nem maradt kukoricaliszt, de bizony az aratás sem okozott örömet minden évben nekik. Tudták, hogy ez nem az ő aratásuk, — hanem a soron következő szenvedésük és hogy ők, mint egyes legendákban a holtak szelleme, sírról sírra bolyonganak 5 közben folyton átkozzák uraikat. Amikor az aratást megkezdik, az egyiptomi falvakban szomorú dalokat énekelnek azokról, akik elmentek harcolni a szabadságért és nem tértek vissza; az életről, mely cseppenként csordogál; a haszontalanul elpazarolt életről; a puskapor füstjétől kormos, fekete horizontról; az elrabolt élet bánatáról. És amint vége az aratásnak, elcsendesülnek a hangok, csak fáradt emberek maradnak a falvakban, izzó égbolt és fehér galambok, melyek békésen csipegetik az elhullott búzát. A mezőn, galambok csapata közt üldögélt egy hároméves kisfiú, mezítláb, rongyos ingecskében. Nem dolgozott, hiszen még pici kezében nem tudta volna megtartani a kapát. Nevetett, tapsikált, bűzamagot kínálgatott a galamboknak, melyet azok fürgén elkapkodtak. A fejére ülteik, s a kistfiű szemét behunyva, hangosan kacagott. Az angol katonák, akik galambvadászatra jöttek, kelletlenül nézték, hogy a galambok nem akarnak elrepülni a fiúcska közeléből. Talán csak nem mennek zsákmány nélkül haza?... Elvesztették a türelmüket. Egyikük felvett egy követ a földről, a madarak közé dobta - és eltalálta a fiúcskát. A galambok felröppentek, a gyerek sírva fakadt. Az egyik asszony meghallotta a sírást, amely belehasitott a nappali csendbe. Körülnézett, de sehol sem látta a gyerek szüleit. A szülők abban a kegyetlen, létért való harcban, melyet a parasztok vívnak, a darab kenyérért folytatott senyvesztő küzdelemben néha teljesen megfeledkeznek a gyermekükről. Lám, a fiúcska anyja is messze volt, a szalmakazal mögött, földre hajolva szedegette a széthullott kalászokat. Az apa eközben zsákba töltötte a búzát. És ha az asszony nem gyűjtötte volna a kalászt, és a gyermek apja nem gyűjtötte volna zsákba a búzát, akkor senki sem tudná megmondani, milyen sors várt volna mindkettőjükre. Az asszony kiabálni kezdett: — Hé Musztafa anyja, vidd innen a gyermekedet! De Musztafa anyja nem hallotta meg a kiáltást. Erre az asszony a fiúcskához ment és körülnézett. öt angol katonát vett észre az úton, a gyermekre szegezett puskával a kezükben. A parasztasszony elvesztette a fejét. Rémületében se kiáltani, se segítséget hívni nem tudott. Tudatában felrémlett az angolok által elpusztított Densava község borzalmas képe és ilyennek látta a saját faluját. Talán most is vért fognak ontani? Lehet, hogy az angolok vele ts azt teszik, amit a nővéreivel tettek - a densavai asszonyokkal ? Lélegzete egyszerre elszorult a rémülettől. Földre rogyott és keze közé fogta a fejét. A búza harsogó sárgára festette körülötte a térséget. És minden sárga lett előtte, minden! Még a fekete ruha is olyan sárgának tűnt fel előtte, mint a citrom. A galambok visszarepültek. Ojra röpködni kezdtek a gyerek körül, a fejére ültek, a kisfiú megint kínálgatta nekik a búzaszemet, nevetett és hadonászott a kezével. Az öt katona csak nézte a galambokat és a gyereket. Talán csak nem fordulnak vissza zsákmány nélkül? Talán csak nem rontja el a vadászatukat egy kisgyermek ... És egyszerre lövés dörrent. Szörnyű visszhang rázta meg az egész szérűt. Az asszony megremegett, tágra nyitotta a szemeit, aggódó parasztok siettek elő, hogy megtudják, mi történt. Elsőnek Musztafa anyja szaladt oda és olyan kétségbeesetten kiáltotta, ahogy ezt csak az anyák tudják: — Musztafa, kisfiam, Musztafa! De Musztafa nem válaszolt. Örökre elhallgatott. Ott, ahol néhány pillanattal előbb egy gondtalan gyermek játszadozott, most vér festette meg a homokot. Musztafa anyja kétségbesetten kiáltozott: — Kisfiam, megöltek! — Azután az odasereglő parasztokhoz fordult: — Az angolok megölték a gyermekemet. Édes uram, megölték a fiadat - folytatta, férjéhez fordulva. Nem hulltak a könynyei. Egész teste megdermedt. A könnyek csak később jönnek, hogy megnyugtassák a felzaklatott idegeket... Most csak a szive vergődött — az anyai szív. Musztafa apja nem szólt egy szót sem. Egyenesen a katonák felé futott és fltána eredt a falu többi lakosa - férfiak, aszszonyok mind. Meg sem álltak, hogy elsirassák a gyermeket, aki üde kacagásával szebbé tette nehéz, örömtelen napjaikat. Mindenki szerette a kis kölyköt. Mosolygása békét ültetett megkínzott szívükbe. A parasztok Musztafa Kamiinak hívták, Egyiptom szabadságharcának nagy vezére után. Mindenki azt a reményt látta benne, amit ő maga nem tudott valóra váltani. De a fiúcska halott volt. Galambra vadászó katonák ölték meg .. . Most távolabb álltak és nevetgéltek. Sőt, az egyik így szólt: — öt galamb ... A másik kijavította: — Nem, négy galamb és egy kölyök. A harmadik katona tette rá a pontot: — Nem, nem, én nyertem meg a fogadást ... egy kölyök és öt galamb. Majd hahotázva kezdték találgatni, ki nyerte meg a fogadást közülük. Amint a katonák fesztelenül közeledtek a tetthelyhez, parasztok csapatát látták meg. Feléjük futottak ... A parasztok arca izgatott volt. Egyiküknél sem volt kapa vagy bot. A katonák megértették, hogy bosszút akarnak állni a gyermek meggyilkolásáért és ezért sortüzet nyitottak. A parasztok, noha többen megsebesültek, kétségbesetten támadtak. Es, amikor végre a katonák közelébe értek, megkezdődött a közelharc. Belekapaszkodtak aiz egytik katonába, kicsavarták kezéből a fegyvert, és a földre terítették. Nemsokára elesett a másik katona is. Az ő fegyvere is a parasztok zsákmánya lett. Pár pillanat múlva a többi három katona is a földön hevert. A parasztok vére a katonákéval keveredett. A szerte heverő, megcsúfolt és kifulladt emberek ugyanabban a sorsban osztoztak. A következő napon senki sem merte követelni a Giza-vidéki hatóságtól ennek a falunak a megsemmisítését. Az angolok nem merték megismételni a densavai. állati kegyetlenkedést. Meghátráltak .. . Aztán az angol parancsnokság megtiltotta a katonáknak a galambvadászatot és az egyiptomi falvak megközelítését. Miután a falu lakosai eltemették áldozataikat, még gyengédebben becézték gyermekeiket. Hiszen a gyermekszemek fényében tündöklött az új, a holnapi nap tüze. A falu felett pedig újra ott köröztek a galambok, fényesen, mint a remény, bátran és erősen mint a harc, gyönyörűségesen, akár a béke. Fordította: Pogonyi Antal 17 ABDURAHMAN AS-SARKAVI (Egyiptom)