A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-02-02 / 5. szám

Február 7-én lesz huszonnégy éve, hogy meg­halt Móra Ferenc, a magyar próza kiváló mes­tere MÓRA FERENC A másik csaló A másik csaló neve: Pétör. írhatnám Péternek is, de akkor mi lesz a történeti hitellel? Péi­tör az ő neve, senki se hívja más­nak és ha valami tudatlan ember Péternek szólítja, arra nem ért. Tudom magamról, mert én már kipróbáltam. Bent jártam az is­kolájukban és megkérdeztem, melyikük az a híres Péter: öt­venkét gyerek közül egy se vállalta. Nem a hírességet, hanem a Péterséget. Ezt abból hiszem, hogy arra se állt fel senki, mikor azt mondtam: — Mert én ezt a körtét aka­rom odagurítani annak a Pé­ternek, akit keresek. A Pétereket a körte se szé­dítette meg. Pedig akkora kör­te volt, hogy négy Péter is beleharaphatott volna az apra­jából. De hát akit nem annak hívnak, az nem nyújtogathatja az ujját. —- Hát nem itt van az a bi­zonyos csaló Péter? — kérde­zem a tanító úrtól. — Dehogynem — mosolyog a tanító úr — csak nem jól tet­szett föltenni a kérdést. Péte­rek fölállni! — Fölugrott hat gyerek, Pétör nevezetű vala­mennyi. — Melyik ezek közül most már az én Pétöröm? — Ez ni — mutatott rá a tanító úr a legrongyosabbra. — Mondd meg a nevedet, Pétör fiam, szép értelmesen. — Deák Pétör. Mintha a magam gyerek­hangja csendült volna vissza negyvenegynéhány omladék esz­tendő eleiéről. Amúgy is for­mázza Pétör a magam kisisko­lás korát. Éppen olyan tatárké­pű, éppen olyan fésűt nem álló bozontú, no meg éppen olyan rongyoskás. Ha összemelegszünk, lehet hogy le is fényképeztetem s kielégítem a képével azokat a jó lelkeket, akik ifjúkori áb­rázatom után érdeklődnek. — Aztán tudsz-e te olvasni valami szépet, Pétör? — Tudok. — No, akkor olvass! — De mit olvassak? — Hát az olvasókönyvedet. — Az ám, ha vóna. — No, kérd el a szomszédo­dét és nyisd föl akárhol — se­gíti ki a tanító úr. Pétör szót fogad és éppen arra az olvasmányra nyit, ame­lvik a világháborúról szól. Bor­zasztó szép olvasmány, nyolc­éi kilencéves gyermekek örö­mére szerkesztve. így kezdő­dik: „Alig pergett le ezer év az idők . rokkáján, a balsors nagy megpróbáltatásnak tette ki imádott hazánkat. 1. Ferenc József uralkodása alatt kitört a vészteljes és végzetterhes vi­lágháború." Pétörnek tagadhatatlanul okozott némi gyötrelmet a vészteljes és végzetterhes mon­dat, amiből szemmelláthatóan csak az idők rolkkőja tetszett neki, mert azt háromszor elöl­ről kezdte. De azért végigküz­dötte emberül az egészet, csak egy kicsit beleizzadt. — No, most csukd be a könyvet — vezényelt a tanító úr. — El tudnád-e mondani, amit olvastál, Pétör fiam? Nem Pétör fiam ijedt meg, hanem én. Megkaptam a taní­tó úr karját. — Kedves barát-om-uram, hi­szen én se tudnám elmondani, de még tán az sem, aki írta. Pedig megérdemelné a lapátra való, hogy kívülről meg kelljen neki tanulni a saját olvasmá­nyát ... A tanító úr azonban nem hagyja magát, se Pétört. Min­denáron ki akarja belőle szik­ráztatni a talentumot. Melyik a legelmeélesítöbb köszörűkő? Persze, hogy a nyelvtan. Pétör­nek tehát a nyelvek mezején kell valami káprázatosat ter­melni. — Mondj hamar valami idő­határozó mondatot! Pétör fölnéz a feje fölé, ott nem talál semmit. Aztán az ablakra veti okos kis szemét és olt megtalálja, amit keres. Az ablakot befogta a pára, nem le­het rajta kilátni, ennélfogva Pétör így határozza meg az időt: — Kutya hideg van odakint. Ez olyan szabályos időhatá­rozás, mintha az esőcsináló in­tézet adná, de azért a tanító úr nincs megelégedve, s neki a maga szempontjából igaza le­het. De nekem is iaazam van a magam szempontjából, amikor odanyomom a nagy körtét a Pétör markába. Mert én csak arról akartam meggyőződni, hogy csakugyan létezik-e az a Pétör, akiről hallottam egy tör­ténetet, amelyik egészen olyan, mintha én találtam volna ki. És hogy ér-e ez a Pétör annyit, amennyit az a másik, a Palkó? Azt én nem bánom, hogy Pétör egyelőre másképp határozza meg az időt, mint az Akadémia nyelvtudományi osztálya. Be­érem annyival is, hogy Pétör van, éts Pétör nagyon értelmes gyerek, holott már harmadik esztendeje fúrja, faragja, gyalulja, csiszolja az eszét az ötaraszos emberek szá­mára rendeztetett és szabatott tudomány. Igen, és Pétör még most se unta meg az iskolát, sőt min­den reggel késedelem nélkül megjelenik benne. Pétör na­gyon is szeret itt lenni, talán még jobban, mint otthon és. minden oka megvan rá, hogy telente így kedvelje a tudomá­nyok csarnokát. Először is itt melegebb van, mint otthon. Má­sodszor, itt borzasztó sok gye­rek van és Pétör olyan mint a bárány: nagyon szeret sokad­magával lenni. Harmadszor, itt úgy bánnak az emberrel, hogy az édes szülője se keresi any­nyira kedvét, mostanában még tejjel is megitatják, akár az úri gyerekeket. Szép kis csészék­ben adják a tejet, van rajta nefelejcsvirág is, s nagyon jó azt kézbe fogni, mert olyan jó sütős, hogy a dermedt vörös kis ujjacskák egyszerre fölen­gednek rajta. No, Pétört mégis a tej ke­verte gyanúba és juttatta olyan díszítő jelzőhöz, ami szokatlan a világtörténelemben, noha nyilván sok alakja megszol­gálta a világtörténelemben. Az egyszerű Pétörből a tej miatt lett Pétör, a csaló. A gyanú a tanító úrban éb­redt föl, aki talán kelletéinél szerelmesebb ugyan az időha­tározókba és a többi nevelés­tudományi köszörűkövekbe, de azért aranyból van a szíve. A tanító úr, akinek mindenütt ott a szeme, azt vette észre, hogy Pétör és a tej közt zavaros a viszony. A többi gyerek, ahogy megkapja a részét az ingyen­tejből, elbánik vele mindjárt a helyszínén. Pétör azonban egy idő óta sajátságos stratégiát vett alakalmazásba. Tudniilik, amikor megkapja a teli csészét, akkor elvörösödik az örömtől és orrcimpái reszketnek a gynönyörűségtől, ahogy szívja be a jó meleg párát. Szívja, szívja, de azonközben egyre visszavonulóban van az ajtó felé s mire odaér, akkorra már fehérebb az arcocskája, mint a fal. Egyszerre aztán Pétör el­vesz s néha öt perc is belete­lik, mire újra felbukkan kócos buksija a látóhatáron. Az áb­rázata egyre vörösebb lesz, ahogy közelebb kerül az asz­talhoz, ami attól lehet, hogy roppant elszántsággal szopogat­ja ki a csészikéből az utolsó csöppeket. A tanító urat persze ilyen ravasz fondorlattal nem lehet megcsalni. A tanító úr megsej­tette, hogy Pétör embör nem szereti a tejet, de mivel tudja, hoq az ilyesmit ne«n lehet nyil­vánosságra hozni, hát titokban leeresztgeti a tejecskét az ud­varon a csatornába. Mert bizo­nyos, hogy Pétör az emeletről az udvarra szökik le tejivás ör­vivel, elárulja a hideg arcocs­kája. Végre eljött a nap, mikor Pétör üzelmei teljes mivoltuk­ban napvilágra kerültek. A ta­nító úr figyelte minden moz­dulatát. Lassan somfordált a gyerek az ajtóig, de a lépcsőn már nyargalva ment lefelé, te­nyerét a csésze szájára ta­pasztva. Mire a tanító úr utolérte, Pétör már ott térdelt a kapu­sarokban, s öntögette befelé a tejet egy nagykendőbe. Beha­tó vizsgálat kiderítette, hogy a nagykendő alul két kis lábacs­kában, felül pedig egy gébere­dett kis arcocskában végződött. — Ki ez, Pétör? — kérdezte a tanító úr. Pétör — szégyen, nem szé­gyen — nagyon megijedt. Resz­ketett a szája széle. — Marika. — Húgod? — Az — mondta Pétör és férfiasan sírásra fakadt. — Mindig el szokott kísérteni, oszt itt várja meg, még hozom a tejet. Már akkor sírt Marika is, és a tanító úr addig tiltotta ket­tőjüknek a sírást, míg az ő könnye is ki nem csordult. — Hány nap csaltál már ' meg, Pétör? — kérdezte a fiút. — Öt — mutatta Pétör az ujjain, mert szólni még nem tudott a sírástól. Öt nagy csatát nyert meg Pétör az éhes kis gyomra ellen. Ha én isten volnék, nekem na­gyobb örömöm volna ebben a teremtésemben, mint a vésztel­jes és végzetterhes világhábo­rú összes nagy hadvezéreiben. Ne haragudjatok meg, embe­rek, hogy mikor úgy tele "an a világ tökéletes nagy csalók­kal, én erről a tökéletlen két kis csalóról írtam. Jóe látjátok, arra gondoltam, ti is örülni fogtok neki, hogy vannak még olyan csalók is. akik nem ma­gukért csalnak, csak magukat csalják meg a testvéreikért. 11

Next

/
Thumbnails
Contents