A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-07-28 / 30. szám

Sregapám elkezdte törülgetni a szemét és panaszkodott, hogy mennyire megromlott már a látása. — Hiába — mondta — nem vagyok én már a régi. Valamikor olyan szemmértékem volt, hogy egyszer a körvadászaton agyondobtam valami harminc lépésről egy nyulat. A nyúlra azelőtt már ketten rápuskáztak: a jegyző meg az intéző, 'míg végül nekem kellett agyondobni a fülest. Tavasszal a szegődéskor mehettem is gazdát keresni, mert az intéző még aznap este megmondta: kitelt az esztendő. — A lábam? Az még olyan volt húsz éve is, hogy nem egy nyúl bánta meg. Megfogtam biz én a futó nyulat nem is olyan régen. Öregapám csak mesélt, mesélt s valahogy nem akart sor kerülni az olvasásra. Ott feküdt mellettünk a nyitott könyv a mezőn, mint valami szárnyszegett madár. Az olvasásra sem akkor, sem később nem került sor. Az egyetlen szó, amit a könyvből mondott, az volt, hogy miután jó sokáig nézte az egyik lapot, egyszer csak odabökött nagyujjával az oldaljelző számra és azt mondta: Kilenc! Hatos volt. Egyszer, jó sokára, elmesélte az öreg, miért maradt ő írástudatlan. — Egy pusztán laktunk, a grófnál volt apám tehenes. Volt ott iskola is. A mester valamikor foltozó varga volt s nyaranta segédkezett a cséplésnél. Egyszer a bal kezéről minden ujját levitte a dob, így a gróf megtette tanítónak. Az ő keze alatt kellett volna megtanulnom a betűvetést — mondta öregapám — de én azon az egy télen is, mikor a mesterhez jártam, többet voltam otthon, mint az iskolában. Anyám nem is bánta, legalább nem szaagattam a lábbelit. Amikor sor alá kerültem és a huszárokhoz tettek, eleinte kérdezgették is, ki nem tud írni, olvasni, mert meg akartak bennünket tanítani, de ebből se lett semmi. Meglátott a fiatal gróf, aki huszártiszt volt annál az ezrednél, ahol én is szolgáltam, és magához vett tisztiszolgának. Nem volt rossz sorom, de szívesebben lettem volna a többiekkel, mert azokat megtanították írni, olvasni, az én tanulmásomnak meg befellegzett. Egyszer, mikor láttam, hogy a grófomnak jó kedve van, kértem is, eresszen el, de azt mondta, hogy a lovakat akkor is elhajthatom, ha nem tudok írni. Öregapám, láttam, fellélegzett, mikor elmesélte ezt a dolgot. Alighanem mentegetődzésnek, kimagyarázkodásnak szánta. Ügy nézett rám, mintha bocsánatot kérne, hogy azon az emlékezetes napon, amit talán halálig sem felejtett el, nem tudott nekem segíteni. Keszi Tó'h Mihály, Öregapám még a múlt -század embere volt, még írni, olvasni sem tanult meg. Sokáig nem is tudtam, miért maradt írástudatlan. Egészen hét-nyolc éves koromig kivételes tudású embernek tartottam. Rengeteget tudott mesélni Mikor olyan másodikos elemista lehettem, emlékszem, egyszer ebédet vittem neki. A szatyorba tettem az olvasókönvemet is, gondolván, majd ketten könnyebben boldogulunk az olvasás tudományával. öregapám megette az ebédet, nekem is hagyott belőle, mmfe mindig, utána pedig nekivetette fejét az árnyat adó fűzfa kiálló gyökerének, kalapját a szemére billentette és elaludt. A tehenek csendesen kérődztek egy másik fa alatt, én meg szörnyen unatkoztam, elaludni nem tudtam, beszélgetni meg nem volt kivel. Rendszerint elcsatangoltam ilyenkor füzesbe madárfészket keresni. Azon a délutánon nem volt kedvem a csavargáshoz sem, mert a szünidő hónapjai alatt teljesen kipárolgott fejemből az első osztályban felszedett tudomány. A világért sem sikerült a betűkből javakat formálnom. Tudásszomj volt ez, vagy csak kíváncsiság, nem tudom, de nekem nem volt kedvem estig várni. Ügy három óra felé, mikor öregapám felkelt, és eleresztette az állatokat, én is előálltam kérésemmel. Először kezébe vette a könyvet, .forgatta, nézegette, majd elkezdte lapozni. Elnéztem bütykös, repedezett öregujját, amint az egyes lapokat szét akarta választani. A papír sercegett az ujjai alatt, nézegette a könyvet, mire mondom neki: — Öregapám, tanítson meg olvasni! — Erre sodorintott egyet a bajszán, valamit mormogott s csak lapozott tovább nagy figyelemmel. Különösen a képek érdekelték. Mikor már megnéztünk minden képet, Egy társaságban v alatti megkérdezte Christoph Lichtenberget, a szellemes filozófust: „Még iudná magyarázni, mi a különbség idő és örökkévalóság között?" „Sajnos, a dolog lehetetlen", felelte, Lichtenberg, „mert ha szakítanék is időt magamnak arra, hogy a különbséget elmagyarázzam, egy örökkévalóságba telnék, míg Ön végre megértené a dolgot." TÜr — Megint szamárfülekkel éktelenítetted el a könyvet, amit olvasol, — mondta L e s sing apó a kis Gotthold Efraimnak. — Ez a könyv meg is érdemli a szamárfület, — felelte öntudatosan a jövendőbeli kritikus. ír — Hol töltötte az idén a szabadságát, kedves Kovács kolléga? — Hat órát egy szakadékban, három hetet pedig a kórházban. •ír — Há magát látom, L Pista, mindig egy híres / tudós jut az eszembe. ' — Maga kis hízelgő. » Kire gondol? — Darwinra. i i • ? s 14