A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-07-28 / 30. szám

Sebészorvos, finom kezedben a műtőkés sose remegjen, mert metsző élén táncát járja beteged élte és halála. Mindig érezz a szenvedővel: agg, — fiatallal, férfi, — nővel! Anya, apa, hitves és gyermek benned bízik! Szerettét mentsd meg! Az élet-mentő szívós harcot újra, meg újra kezd; és arcod reményt ígérőn mosolyogjon, türelmes szavad el ne fogyjon! Késed kísérje jő szerencse, nappal csakúgy, mint éjjelente! Legyen napjaid áldomása á gyógyult hálás kézfogása ... Az ég veled! Téged hódolva hív a nyár, minden öröme tudja már a nevedet ... Az ég veled! Éberen virraszt jöttödig, visszavár, féltön őrködik a szeretet Az ég veled! Ha elmúlik a tiszta nyár, jöjj, hozd magaddal vissza már a szívemet... Arcod mosolygó, mint a nyári nap, pedig szemed, hol bohó fény ragyog, a világot üveggel látja csak. örökölted — ez a szakvélemény. Sorsod ellen hiába lázadok: csak prizmán át hatol hozzád a fény. Élénk a véred. Mozgás lényeged. Te is úgy tennél, mint sok más gyerek; szilaj játékuk csupán nézheted. „Miérted" mélyen a szívembe váj. Senkisem adhat rá feletetet, s nem gyógyuló sebként örökre fáj. ... Ha már hordod, csodás üveg legyen, csak vidámságot vetítsem eléd, komor színt verjen vissza ridegen. Legyen szivárvány a csiszolt üveg, rajta békéjét szórja rád a lét; mindig érezzed, hogy örömtüzek szegélyezik látköröd peremét...! Szeresd az embert, ahogy most teszed: barátok karja tárul majd feléd! Míg sorsunk adja, melletted vagyunk! Éretted is éljük az életet! Bátyáddal te vagy merész holnapunk! * * * ... Szerencse-nap süssön rád a prizmán, bohókás fényben ragyogjon szemed, vidám kedved legyen a talizmán .., Sebészorvos Az ég veled Az ég veled! Búcsúnknak percét fájlalom; fogadd, emlékül átadom a szívemet... Alvó nőjére, fiára hajol, szerető szíve búcsút zakatol. Hajnali út kong a lépte nyomán, lába ütemre kopog szaporán. Szerelvény élén a Vasparipa, az úton féken kell tartania. Sorra vesz féket, csavart, kereket, villan a jelzés, a vonat mehet. Ismerőse váltó, sínpár, határ, ha hóvihar dúl, vagy perzsel a nyár, hajnal hasad, éj palástja terül, őrt áll, irányít, fékez éberül. Önsúlyú áiom kísérti szemét, dacol, mert emberek léte a tét! Mindükre vár valaki valahol. r— Vágtat a kerék ... zakatol... zakatol... Megáll a vonat. Leszáll, megy a nép. Senkisem ismeri, tudja nevét. Egy az ezerből, de fontos e sejt: kincset kezel és életet ezert. 15