A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-12-22 / 51-52. szám

Ivan Strelko: Algéria Ferdinand Hlozník: Partizánok a Vágón LOUIS ARAGON A PÁRTOS MŰVÉSZET nemzeti jellege Л pártos művészet kérdéseiről nem lehet elvontan vitatkozni. Meg kell mondani, milyen pártról van szó, meg kell1 határozni a pártos művészet helyét. Itt a lényeg, hogy a francia kommunista pártról' van szó. Mert ez a kurta jeltőcske nem is olyan lényegtelen, és nem hagyható el pártunk neve mellól. Kiilö-i nősen akkor nem, ha arról a művészetről van szó, mely — Sztálin mondata szerint — „formájában nemzeti, tartalmában szocialista." Nekünk, francia kommunistáknak, a pártos művészet ktrdéselt a francia művészet nemzeti adottságai között kell megközelítenünk. Mégpedig — bér messzemenően tekintetbe vesszük ezeknek az adottságoknak részét képező hagyományainkat — még csak nem ls pártunk fennállásának valamelyik időszakában, hanem a jelen időszakban, amikor pártunknak egy bizonyos profilja van, és mint a munkásosztály pártja, a munkásosztály élcsapata épp ezt az osztályt képviseli, melynek új, egyre izmosodó szerepe az, hogy az egész nemzet érdekeinek irányítója legyen. A mi pártos művészetünk távlatai nemzeti távlatok. E távlatok között szolgál csak rá nevére, oly mértékben, amint harci eszközzé válik pártunk nemzeti céljainak szolgálatában. Ebben a megvilágításban különösképpen megragadta figyelmemet az egyik elvtárs véleménye, mely a napokban jelent meg az Humanité-nak а XIII. Konresszussal kapcsolatos vitarovatában. Ez az elvtárs, a jelenlegi kongresszuson most megvitatott tézistervezettel kapcsolatban azt a kijelentést kockáztatta meg, hogy a tézisek nem fejezik ki eléggé „a nemzeti függetlenségért folytatott küzdelem jellegzetes ellentmondásait." Hangsúlyozza, hogy helytelen az „örök Franciaország" védelméről beszélni, és a tervezet szövegének módosítását javasolja. Louis Aragont, a világhírű francia írót és költőt, a szovjet kormány az elmúlt napokban Lenin-díjjal tüntette ki. Részlet Aragon „Művészetről és művészekről" című tanulmányából. hegy a szembeszál ihassunk az ebből szerinte feltétlenül fakadó fő veszedelemmel, azzal, hogy tevékenységük osztályjellege állítólag elhomályosul. Nem t/udom, hol látta vagy hallotta ez áz elvtársunk, hogy valamelyikünk az „örök Franciaország." védelmét javasolta volna; mindenesétre a kifejezés nincs benne a tervezetben. Ha flém is tűnik ki belőle, hogy mindenekelőtt ennek az idealista elhajlásnak veszélyével kell megküzdenünk sorainkban, egészen más a helyzet a nemzeti kérdésben elfoglalt álláspontunk qlyi jellegével szemben imitt-amott megnyilvánuló szkepticizmussal kapcsolatban. A Központi Bizottság tézistervezetéről, véleményem szerint, nem áll, hogy eltussolja tevékenységünk osztályjellegét. De éppen azért hangsúlyozzuk benne nemzeti politikánkat is, mert szükséges az elvi alapok szemmel tartása. Semmi keresnivalója itt „az örök Franciaországnak" — annál inkább Franciaországnak. t Éberen szemmel kell tehát tartani minden efféle próbálkozást, melyeket kívülállók is felhasználhatnak, s melyek tápot adhatnak a szociáldemokrácia vagy a trockizmus klasszikus támadásainak pártunk ellen. Abban a veszélyben forgunk, hogy hangot kapnak közöttünk bizonyos vélemények, s ezek, olyan kívülálló elemekkel együtt, akik igyekeznek megzavarni sorainkat és kételyt támasztani pártunk nemzeti tételeivel s ebből kifolyólag e tételek hirdetésével szemben azzal vetnek gáncsot nekünk, hogy állítólag az elvi megalapozást követelik, s a szocializmus cserbenhagyásán jajveszékelnek. A sajátos osztálycélok gépies emlegetése minden nemzeti probléma alkalmából végül is, a pártos művészet esetében éppúgy, mint más területeken, olyan színben tüntetné fel {jártunkat, mely nem rá jellemző, hanem arra a valamire, aminek az antikommunizmus igyekszik feltüntetni lépten-nyomon; mert az antikommunizmus politikai számitásnak tünteti fel pártunk nemzeti állásfoglalását, mintha az az „aktuális politikai helyzet" függvénye volna, szemben távolabbi céljainkkal, melyek, szerintük, kizárólag a munkásosztály ügye. Mintha nemzeti céljaink tisztán taktikaiak volnának, mintha „ellentmondás" volna mai és holnaputáni céljaink között. Mintha nemzeti céljaink kérdése nem elvi kérdés volna. 45 F. Kudlaí: Amerikába