A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-12-22 / 51-52. szám

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 40. évfordulójára jelenik meg először magyar nyelven M. Solohovnak, a nagy szovjet írónak a polgárháború epizódjait feldolgozó elbeszélés kötete Idegen vér címmel. E kötetből közöljük az alábbi elbeszélést. MIHAIL SOLOHOV: Síbalok magzatja Te müveit nő vagy, pápaszemet hordasz, mégsem érted meg ... Hát mitévő legyek vele? A csapatunk negyven versztányira áll innen, gyalog jöttem idáig, a karomon hoztam. Látod, felrepedezett a lábamon a bőr. Ha te vagy ennek a gyermekotthonnak a vezetője, akkor fogadd be ezt a gyermeket? Azt mondod nincs hely? De hát én hová tegyem? Épp eleget kínlódtam már véle. Torkig vagyok már a gyötrelemmel... Igen, az én fiacskám, az én magzatom... Már elmúlt egyéves, és nincs anyja. Az anyjával egészen különös história történt. El is mondhatom. Harmadéve egy különleges rendeltetésű században szolgáltam. Akkoriban Ignatyev bandáját üldöztük, a felsődoni sztanyicákon át. En éppen golyószórós voltam. Kiértünk egy faluból — kopár puszta köröskörül, és kibírhatatlan forróság. Atkeltünk egy dombon, lefelé ereszkedtünk egy erdőbe; én a szekér elején ültem. Látom, egy kis halmon, mintha egy asszony feküdne a közelben. Arrafelé hajtottam a lóvéikat. Asszony — ez még csak hagyján, de arccal felfelé fekszik, a szoknyája alja pedig a feje fölé van felrántva. Leszálltam, látom, hogy él, lélegzik ... A foga közé dugtam a kardot, szétfeszítettem, egy fiaskóból vizet löttyintettem a szájába, és az asszony egészen magához tért. Ekkor odanyargaltak a század kozákjai, és kérdőre vonják: — Miféle szerzet vagy te, és miért fekszel ilyen szemérmetlen helyzetben, közel az úthoz? Erre elkezd jajveszékelni, mintha ölnék ... Nagy nehezen megtudtuk, hogy a banda Asztrahany környékén vette fel egy fogatra,- itt pedig megerőszakolták, és ahogy szokták, útközben ledobták ... Azt mondom a földieknek: — Engedjétek meg, cimborák, hogy felvegyem a szekeremre, ha már ennyit szenvedett attól a bandától. — Csak vedd fel, Sibalok! — zúgta az egész század. Az asszonyok szívós dögök, hadd szedje össze magát egy kicsit, aztán majd meglátjuk! Hát mit gondolsz?! Én ugyan a szagát se állom a szoknyának, de megesett rajta a szivem, és felvettem a magam felelősségére. Életben maradt, otthonosan érezte magát, hol kimosta a kozákok szennyesét, hol megfoltozta egyiknek-másiknak1

a nadrágját, gondot viselt a századra, mint egy háziasszony. De mi már valahogy restelltünk egy asszonyt ott tartani a századnál. Szitkozódott is a századparancsnok. — Rúgjátok ki azt a kurvát, menjen a pokolba! De én nagyon-nagyon sajnáltam ám. Azt mondtam neki: — Menj el innen, Darja, szépszerivel, épségben, egészségben, különben eltalál egy bolond golyó, akkor aztán sírhatsz... Sírva fakadt és elkezdett kiabálni: — Itt azonnal lőjjetek agyon, kedves kozákok, de én nem megyek el tőletek! Nemsokára lelőtték a kocsisomat, ö meg evvel a ravasz ajánlattal áll elő: — Végy engem magad mellé. Tudok én a lovakkal bánni különbül is, mint egyikmásik kozák. (Folytatás a 33. oldalról) mintha valaki bűvös italt itatott volna velünk. Anyám egyik szót a másik után ejti a szoba csendjébe. A szavakból megtudjuk, hogy édesapánk életben van, az oroszok már az első harcokban foglyul ejtették. Jó egészségben él abban a messzi keleti or» szágban, amelyet cigány Hanna jövendömondésa óta anyám néha-néha mégis emlegetett. Veron néni elment, hogy a csodálatos hírt szárnyra bocsássa a faluban. Az emberek összedugták a fejüket. Biztosan Livoajáék bújtatták fel Petákot, kezdték rebesgetni faluszerte. Mert ha Petáknak sikerül elhitetni anyánkkal, hogy az ura elesett a fronton, könnyebben ki tudják forgatni a 34 ' vagyonkájából, hiszen özvegyasszony létére nem képes a földet egyedül megművelni. Anyánk szemle most már kényszer nélkül nevetett. Lelke mint érc érccel a tűzben, összefonrt azfal a távoli földdel, amelyet Oroszországnak hívnak. Gondolatban felkereste édesapánkat, tenyerébe fektette a két kezét és megfogadta, hogy ezentúl könnyebben viseli a keresztjét, és feláldozza magát értünk, bármi is történjék. Nekünk, gyerekeknek ez volt a legszebb karácsonyunk. Már nem vártunk más ajándékot, más örömet. _ A vacsoránál1

apánk levele ott feküdt az imakönyv mellett. Édes|apa drága levele, valóságos csodaorvos. Mikor aludni mentünk', anyánk fogta a leve'et és elzárta a zöld ládába. Talán azért, hogy tolvaj ne férkőzhessen a kincsünkhöz. Boldogan lefektetett bennünket és elfújta a lámpát. A frissen hullt hó fehér fénye beszűrődött az ablakon és enyhítette a szoba sötétjét. Szemünket lezárta az álom. Anyánk is lefeküdt. A házban teljes a csend, a szobában fehér hóval átvilágított sötétség. Most már nyugodtan alhatunk reggelig. Éjjel azonban váratlanul felébredtünk. Léptek zaja riasztott fel álmunkból. Anyánk világot gyújtott és a lámpást odavitte a zöld ládához. Talán félt, hogy csak álmodott és most bizonyosságot akart szerezni magának. Elővette a négyszögletes borítékot és betűről betűre újra elolvasta apánk sorait. Nem álom. Erősen tartja kezében az ura levelét. Boldog, mosolygós arca úgy fénylik, mint az égő lámpás. Fordította: Havas Márta