A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-12-22 / 51-52. szám

Odaadom neki a gyeplőket. — De ha — mondom — a harcban nem tudod megfordítani a szekeret egy-kettőre, akkor már most feküdj le az út közepére, és halj meg, mert úgyis agyonverlek! Olyan kocsis lett, hogy még tapasztalt kozákok is mind megcsudálták. Hiába volt nő, a lóval különbül tudott bánni, mint némelyik férfi. Megesett: a tűzvonalban olyan hirtelen fordította meg a szekeret, hogy a lovak felágaskodtak. Aztán többről többre... Egymásba gabalyodtunk. Aztán ahogy történni szokott, másállapotba került. De sok baja van a magunkfajtának a fehérnéppel. Vagy nyolc hónapig üldöztük a bandát. — Nézd csak, Sibalok, a kocsisod úgy kigömbölyödött a kincstári koszton, hogy nem fér el a bakon. Akkor cudar dolog esett meg velünk — elfogyott a töltényünk, utánpótlás meg nem volt. A banda egy falu egyik végén helyezkedett el, mi meg a másikon. Nagyon szigorúan titokban tartottuk a lakosság előtt, hogy nincs patronunk. Ekkor árulás történt. Éjnek évadján hallom — őrt álltam —, csak úgy dübörög, a föld. Laza lovas hadrendben jönnek a kertek alatt, be akarnak keríteni bennünket. Rohamra indulnak, láthatólag nem tartanak semmitől, még azt is megengedték maguknak, hogy odakiabáljanak nekünk: — Adjátok meg magatokat, veres kozákok, úgy sincs töltényetek! Mert különben a pokol fenekére küldünk benneteket! Hát majd oda is küldtek... Ügy megszorongattak bennünket, hogy nézhettük a dombon, kinek jobb a lova. Másnap a falutól tizenöt versztányira, egy erdőben összegyülekeztünk —, de hiányzott a század jő fele. Volt aki megmenekült, de a többieket lekaszabolták. Elszorult a szívem bánatomban — nincs tovább élet. Darját pedig megtámadta a betegség. Éjszakánként felugrált, egészen elváltozott, megfeketedett. Látom, hogy bennünket kikerülve, az erdőbe indul a táborból — a sü7 rűbe. Én észrevettem a dolgot, és a nyomába eredtem. Bevette magát a szakadékba, a vihar döntötte fák közé, talált egy vízmosást, és mint a farkas, összekapart egy csomó lehullt levelet, először arccal lefelé ráfeküdt, aztán a hátára fordult. Hörgött: megkezdődött a szülés. Én egy bokor mögött ülök, meg se moccanok, csak figyelem a gallyakon át... Először csak nyöszörög, nyöszörög, aztán kiabálni kezd, a könnye úgy csurog az arcán, egészen zöldre válik, a szeme kidülled, erőlködik, mintha megfogta volna a görcs. Nem férfi dolga ez, de amikor láttam, hogy meghal az asszony, ha nem szüli meg a gyermeket — kiugrottam a bokor mögül, odaszaladtam hozzá, és rájöttem, hogy segítséget kell nyújtani neki. Lehajoltam, felgyűrtem a ruhám ujját, és olyan zavarba estem, hogy egészen beleizzadtam. Amikor embereket kellett megölnöm, — nem féltem, és most tessék! Ahogy ott bajlódok vele, abbahagyja a jajgatást, és ilyen badarságot locsog nekem: — Tudod-e, Jasa, ki árulta el a bandának, hogy nekünk nincs töltényünk? — És olyan komolyan néz rám. — Kicsoda? — kérdeztem, — Én. — Ugyan, te bolond, hat megvesztél, mint a kutya? Nem arra való az idő, hogy fecsegjünk, hallgass, feküdj! De 6 megint csak: — Itt áll a halál a fejemnél, bevallom néked, Jasa, — töredelmesen ... Nem tudod te, milyen kígyót melengettél az inged alatt... — Hát valld be — mondom —, az ördög vigyen el! Erre mindent kitálalt. Ahogy beszélt, a fejét állandóan a földbe verte. — Én a magam jószántából voltam a bandában, és szeretője voltam Ignatyevnek, a vezérüknek ... Egy évvel ezelőtt küldtek a ti századotokba, hogy mindenféle hírt adjak nekik, a látszat kedvéért meg tegyek úgy, mintha megerőszakoltak volna ... Most meghalok, máskülönben az egész századot kiirtottam volna... Nagyon felforrt szívemben az indulat, nem tudtam megállni — véresre rugdaltam a száját a csizmámmal. De akkor megint újra kezdődtek a szülőgörcsei, és azt látom, hogy a lába közt ott jön világra a gyermek... Nyálkásan fekszik ott és forgolódik, akár a kisnyúl a róka foga közt... Darja meg már sir is, nevet is, ott csúszkál a lábamnál, és egyre a térdemet akarja átölelni ... Sarkon fordultam, és elindultam a századhoz. Ahogy odaérek, elmondom a kozákoknak — így ás igy... Micsoda felzúdulás támadt! Először fel akarták darabolni, de aztán azt mondták: — Te jelentetted fel, Sibalok, neked kell végezned is vele, az újszülött fattyával ls, mert ha nem, salátává aprítunk ... Letérdeltem, és azt mondtam: — Cimborák! Nem félelemből ölöm meg, hanem lelkiismeretem szerint, azokért a testvéreimért, elvtársaimért, akik életüket vesztették az ő árulása miatt, de legyen szivetek a gyermek iránt! Ebben ő is, én is részesek vagyunk, félig-félig, ez az én magzatom, hadd maradjon életben. Nektek van feleségetek, gyermeketek, de nekem ezen kívül senkim sincs ... Könyörögtem a századnak, megcsókoltam még a földet is. Erre megsajnáltak, és azt mondták: — No jó! Hadd nőjön fel a magzatod, hadd legyen ugyanolyan szilaj golyószórós, mint te vagy, Sibalok. De az asszonnyal végezz! Visszarohantam Darjához. Már ült, rendbe jött, a karján tartotta a gyermekét. Azt mondom neki: — Nem engedem, hogy a melledre vedd a gyermeket. Ha ilyen keserves időben született, ne is ismerje meg az anyatej izét, téged meg, Darja, agyon kell líkiöm, mert te ellene vagy a mi szovjet hatalmunknak. Állj háttal a szakadéknak! — És mi lesz a gyermekkel, Jasa? A te véred! Ha engem megölsz, б is meghal tej nélkül. Hadd neveljem fel, akkor — nem bánom —, megölhetsz... — Nem — mondom neki —, a század szigorú parancsot adott. Nem hagyhatlak életben, a gyermek miatt pedig ne ággődj. Kancatejjel majd felnevelem, nem engedem, hogy meghaljon. Két lépésnyit hátráltam, levettem a puskámat, ő meg átölelte a lábamat és megcsókolta a csizmámat... Ezután visszaindultam, de hátra se néztem. A kezem reszketett, a lábam berogygyant, a meztelen, nyálkás gyermek meg majd kiesett a kezemből... öt nap múlva visszafelé haladtunk ugyanazon a nyomon. A szakadék felett, az erdőben egy sereg varjú... Sok keserűséget kellett már nyelnem emiatt a gyermek miatt. — Fogd meg a lábát, oszt vágd a kerékhez!... Mit kínlódsz véle, Sibalok? — mondták néha a kozákok. De én végtelenül sajnáltam а квд gézengúzt, Azt gondolom: „Hadd nőjön meg! Ha az apja a fűbe harap, majd a fia fogja védeni a szovjethatalmat, örökre megmarad Jakov Sibalok emlékezete, nem úgy pusztulok el, mint a dudva, utódom is marad ..." Eleinte hidd el, kedves polgártársnő, sokat sírtam miatta, pedig azelőtt soha, hírből sem Ismertem a könnyet. A századnál megellett egy kanca; a kiscsikót lelőttük, annak a tejkosztját használtuk fel. Eleinte nem akarta elfogadni a cuclit, csak epekedett, de aztán megszokta, és ugyanúgy szopta a dudlit is, mint más gyermek az anyja csecsét. Inget is varrtam neki alsóruhából. Most már kinőtt belőle egy kicsit, de sebaj, majd csak meglesz valahogy ... Hát most értsd meg már: hová legyek vele? Azt mondod, túlságosan kicsi? Értelmes gyerek, és már csőcsát követel... Fogadd be, ne essék baja! Befogadod? Köszönöm, polgártársnő! Én pedig, mihelyt szétverjük Fomin bandáját, elszaladok ide, hogy meglátogassam. Isten veled, fiacskám, Sibalok magzatja! Nőj nagyra... Ej, te bestye kölyke! Hát már cibálod az apád szakállát, mi? Nem dajkáltalak eleget? Nem pesztráltalak, te meg most verekedni kezdesz a végén? No, gyere, búcsúzóul hadd csókolom meg a fejed búbját... Ne aggódjon, kedves polgártérsnö; azt hiszi bőgni fog? Ne-e-em! Egy kicsit j5 is bolsevik — harapni harap, mi tagadás, de könnyet még kisajtolni se lehet belőle!