A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-12-22 / 51-52. szám

Margita Figuli GYERMEKÉVEK I A termés szokatlanul szépnek ígérkezett. A szélben nehezen mozdultak a tömött kalászok. A határ megsárgult, mintha egy láthatatlan kéz aranyat szőrt volna a földre. A gabonabehordásnál a szekerek recsegtek-ropogtak a dús kévék súlya alatt, ősszel, mikor megindult a cséplés, énekszó csengett a szérűkön, az emberek örültek, hogy lesz elég kenyerük. Anyánk is felvidultan fogott hozzá a csépléshez. Munka közben szótalan letette a cséphadarőt, a gabonaszemeket egyik tenyeréből a másikba szórta és úgy gyönyörködött bennük, mintha kincset tartana a kezében. Talán a hideget sean érezte. Melegítette a tudat, hogy megmentette a gazdaságot, és főleg a nyíresi földet, amely mindig bőséges termést hozott. Legjobban Feranyec Matykő örült anyám mai. Gyakran otthon maradt, nem ment be a városba fát fürészelni az uraknak, nekünk segített a cséplésben. — Ez többet ér, mint a dukát, gazdaszszony — örvendezett Matykó, és az arcát rejtett mosoly öntötte el. — Ebből lesz aztán a kenyér. Csak úgy csurog a nyálam iutána, akár egy egész cipót is lenyelnék eg"szerre. Régen nem volt már rendes kenyér a szájamban. A városi urak azt hiszik, hogy a szegény embernek még a sár is jó. Amíg a molnárok nem kezdtek őrölni az újból, nálunk is csak lángos került az asztalra. Hanem aztán karácsonyra anyám Matykónak is sütött egy szép, dombos cipót. Matykó magasztalta anyám kenyerét, dicshimnuszokat zengett illatos héjáról, omlós beiéről. — Százszorosan fizesse meg magának az úristen, és a gazdától is kapjon levelet. Anyám összerezzent. Nyáron át a mezei robotban kevesebbet gondolt a várva várt levélre, ám mióta beállt az ősz, s megkezdődtek a hideg napok, többet volt egyedül és jobban sóvárgott apánk levele után. De azt hitte, hogy senki sem olvas a szívében. Matykő megjegyzése felébresztette csalóka álmából. Csak most értette meg, miért támasztja Matykó a csépet a szérű falához, ёз miért jön be utána az ereszaíj^ról a szobába, ha déltájban odaáll az ablakhoz, hogy a póstatáskás Veront várja. Ebédet '.négy készíteni» mondta ilyenkor édesanyám. De Matykó úgy látszik nem hitt neki. Anyánk levelet várt a frontról, és minél jobban közeledett a karácsony, annál forróbb vágyakozással leste apánk levelét. Tavaly karácsonykor hazavárta édesapát, ez idén legalább levelet szeretne kapni tőle. — Legalább két szót — dörzsölgette szívszorongva a tenyerét —, vagy legalább egyetlenegyet: élek. — Elemészti magát a miatt a levél miatt — zsörtölődött Betka és durcásan kiment. Hallottuk, hogy fát hasogat a fáskamrában. Fejszéjét nagy erővel vágja a felfűrészelt rönkbe, hogy legalább a fán töltse ki a bosszúját azért, mert nem nevethet és nem énekelhet, mert egész gyerekkora csupa szenvedés, melyet a háború zúdított az emberekre. A szobába is behallottuk, amint mérgében hangosan énekel, mintha truccolna valiakivel. Erós, csengő a hangja és nagyon szeret nótázgatni. De a kenyérgond és az apánk miatt elszenvedett aggodalmak megfosztották ifjúsága legboldogabb napjaitól. Anyánk ezért erőszakolt előttünk mindig mosolyt az arcára, legalább anyai mosolyával akart egy kis kárpótlást nyújtani mindazért, amit a háborús idők elraboltak tőlünk. Karácsony előtt Matykó a felvégi nagyapával kiment az erdőbe fenyőfáért. A karácsonyfa feldíszítve állt az ablak mellett. Friss, üde zöldije síri: szép reményt keltett életre bennünk, amelyekre évközben még gondolni sem mertünk. Matykó boldogan fogadta anyám ajándékait, és öröme ránk is átcsapott. Valahányszor a karácsonyfa alá néztem, az ágak alatt tátongó üresség különféle játékokkal telt meg. Veron néni egyszer elvitt magával a középső Kastélyba.- Még ősszel történt. Megengedték, hogy bekukkantsak a gyerekszobába. Babák, apró kocsik, szekerek, tányérok, fazekak, állatkák egész özöne tárult a szamem elé, Nagy hintaló állt a padlón és a játékokkal megrakott kosár mellett a megtévesztésig élethű kiscica feküdt, Azóta sokszor álmodtam erről. A játékokat Jézuska vitte a kastélyba, mondta Veron. Az emberektől pedig mindig azt hallottam, hogy Jézuska csak a jó gyerekeknek visz ajándékokat. Sokat törtem ezen gyerekbuksimat: vajon az égben •miért tartanak minket rosszabbaknak a kastélybeli gyerekeknél? Ez a gondolat nem hagyott nyugodni, s mikor Veron agyszer elhívott magához azzal, hogy lefejti és nekem adja az urasági szolgálatból maradt parádés köténye szalagját, kihasználtam az alkalmat és faggatni kezdtem. Verontól azonban nem kaptam magyarázatot. Jól ismert, kérges kezével elsimította homlokomból a hajam és kitérően mondta: — Ezt még nem kell tudni egy ilyen gyereknek, csak megzavarná a fejed, mindenre kíváncsi vagy. Mire megnősz, magától is kinyílik majd a szemed. Szavai nem térítették el gondolataimat a kastélyban látott teli játékkosárról. Éjjelente a babák sorra eljöttek hozzám. Nézegettem őket, <j feketehajúak szeme kék, mint a nefelejcs, a sárgahajúaknak meg olyan a szemük, akár az érett kökény. Az egyik még pislogott is és azt mondta: mama. Erősen magamhoz szorítottam a babát és abban a pillanatban felébredtem a túláradó sszeretet érzése felriasztott álmomból. Az alábbiakban részletet közlünk a kitűnő szlovák írónő „Gyermekévek" című pályadíjnyertes regényéből, amely a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó kiadásában magyar nyelven is megjelenik. Hasonlóan érezheti magát anyám is, mikor délidőben ott ül az ablaknál, és Veron néni oldalán a postatáskával megkerüli a házunkat. Nemcsak én, mindegyikünk nagy várakozást rejtegetett a szívében, és a második háborús karácsonytól reméltük vágyaink beteljesülését. Olyanok voltunk mi is, imint minden gyerek, a csalódás nem riasztotta el az (új reményeket. Karácsonyeste előtt egész nap sűrűn omlott a hó. Verébnagyságú hópelyhek hullnak, mordta mama. Képzeletünkben erre a szórd minden legkisebb hópihe madárrá változott. Az ablakon át figyeltük a tetők körül röpködő, kergetődző, fergeteggé kavarodó havazást. Az országút szinte teljesen néptelen. Egyszer csak észrevesszük, hogy az útról valaki bekanyarodik a kishídra. Jobban odanézünk: béna lábával Veron néni cammo;; a hófúvásban. Döcögve jár, a postatáska minden lépésnél az oldalát vári. Anyá n felugrik a pamlagról, pillantása az ajtóhoz röpül. Ezúttal csak a szemével szalad Veron néni elé, ólomnehéz lába felmondja a szolgálatot. Veron kopog, lenyomja a kilincset és belép. Gyapjúkendöjét belepte a hó, arcán verejték gyöngyözik a megerőltető járástól. A verejtékcseppek között meleg, öreges mosoly. Kinyitja a börtáskát, négyszögletes fehér borítékokat húz ki belőle és átnyújtja: — Oroszországból! Anyánk felsikolt: • — öh, gyerekek, gyerekek! « Odaugrik Veronhoz és remegő kézzel átveszi tőle a levelet. A 'szívéhez szorítja, azután az ablakhoz szalad vele, hogy jobbam lássa. Szavakkal talán ki sem lehetne fejezni a boldogságát. Felbontja a borítékot, arcán átszellemült mosoly. Előbb sebtiben átfutja a levelet, majd hangosan kezdi olvasni, magának, nekünk, Veronnak. Némán állunk, izgatottan és boldogan. Ebben a pillanatban nem. érezzük az étet terhét,, minden rossz eltűnt a világról.