A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-12-22 / 51-52. szám

Téli világ Mács József könyve Agömöri dimbes-dombos tájat, a gömöri embereket, Mikszáth mai palócait hozza elénk elevenen, színesen új könyvében Mács József, aki maga is annak a földnek szülötte. Talán éppen azért tud róluk olyan megkapóan, színesen írni. A kötet, és egyáltalán Mács írásai között legsikerültebb az Egyedül c. novella, amely A Hét hasábjain A csorda delel, delel. .. címmel jelent meg. Valóságábrázolása, megfigyelő ereje oly erős, hogy a felszabadulás óta megjelent novellák legjobbjai közé sorolható. Itt megcsillogtatja minden tudását. Neon mond sokat, nem igyekszik „vonalassá" tenni írását, mégis pártos, mégis mindent megmond, mindent kifejez, amit eov írótól joggal várunk. Egy kis semmiségnek látszó valami, mégis jellemző, különösen a paraszti, a pásztor gondolkodásra, számításra és észjárásra. íme egy példa: A csorda a réten jár. A töltés szélén kezd legeltetni a pásztor, délben a kopár rét közepén deleltet, s estig a fákkal benőtt folyó partjáig is elmegy. . ." Nem mondja meg miért, de nem is fontos. Azt már az olvasóra hagyja. Mert az úgy van, hogy reggel, míg húvös az idő, a jószág jcbban legel. Délfelé, mikor már a légy csíp, nem is igen éhes, csak járkál vagy lefekszik. Azért kell olyan helyen deleltetni, hol nem tesz kárt az amúgy is kevés fűben. Estefelé, napszálltakor megint rátereli a jó füre, hogy jóllakva térjenek haza az állatok. Ilyen a jó pásztor. Vagy nézzük meg a főhős, Dömény jellemzését. Olvasás közben bontakozik ki, elevenedik meg olyan erősen, hogy szinte látjuk tagbaszakadt sovány alakját, szakállal benőtt borostás arcát, amelyen, a szomorúság, az elhagyatottság vert tanyát. A Italában véve jellemzései (kivéve ^ az Üjévi kívánság Savanyú Bálintját) sikerültek. A Nemzedékek és a Harangzúzás c. novellák öregasszonyai elevenen élnek emlékezetünkben. Két öregasszonyról van szó, két nagyanyáról, és mégis milyen nagy a különbség a kettő között. Egyik a mindent harácsolni akaró, parancsolgatáshoz szokott zsugori, szinte boszorkányszerü valaki (Nemzedékek). A másik, a létért küzdő, a segítséget naiv együgyűséggel Istentől váró jóságos öreaasszony, aki unokáját féltő szeretettel veszi körül. (Harangzúgás). Nagyszerű képét adja az elmaradottságból szabadulni akaró, új embertípusnak Gitta c. írásában. A novella tökéletességét csak a fölöslegesen használt, szinte programszerű szólam-befejezéssel rontja el. Egyik ilyen oda nem kívánkozó mondattal zárja Csalódás c. novelláját is. Sokkal többet mondana, ha mind az egyik, mind pedig a másiknál ezt a részt elhagyta volna. (Gitta: .. . Aztán tovább pereg a kép... Csalódás: ...Mert kéken csengő a reggel . . .) írásaiban még néhol vissza-visszaesik régi hibájába: a szószaporításba, kedélyeskedésbe, eredetieskedésbe. Legjellemzőbb erre az Üjévi kívánság, amely emiatt, és Savanyú Bálint, illetve „savanyúbálintfélék" rossz jellemzése miatt a jól induló novella végén teljesen ellaposodik. Az Egyedül c. novellájában ezt írja: huncutul kacsint a fiűra, aki nedves és szálkás." Eredetieskedik. ш тшш.li^^rüs äisslswl Mennyivel érthetőbb, ha a nedves szó helyett izzadt-at használ. Mert más a nedvesség és más az izzadtság. És nyáron meg általában munka közben az ember nem meqnedvesedík, hanem megizzad. Ugyanilyen érthetetlen Lovász Pólinak az a kijelentése: . .. Ettéd lehet. Az olvasó nem érti. mi az. Különösen, hogy utána Dömény azzal válaszol: — Edd meg a fődet, Póli. — Teljesen zavarba jön az aki nem ismeri a szó igazi értelmét. Utó végre is nem kívánhatjuk az oivasótol hogy tájszótárral olvasson novellát. Még egy helyen szerepei ez a szó, a Harang -zúgás c. novellában. A nagyanya szól a „hitetlen" unokához: — A könyvemet neked hagyom. (Ti. az imádságos könyvét.) Az ettéd lehet. Mindkét helyen párbeszédben fordul elő. Éppen azért még menthető azzal, hogy jellemezni akar. De már nem igy van ugyanezen novella 168. oldalán, ahol már az író beszél: S ha teste nagyan megfáradt, sírt. .." Vagy egy másik a Nemzedékek c. novellában: Az öregasszonynak nem tetszik a jány..." Lehet, hogy mindössze lektori hibáról van szó, mint ahogy a már említett Egyedül c.-ben a 100. oldalon, ahol az utolsó mondat teljesen érthetetlen. De ha a pontból vesszőt csinálunk és kis a-ra változtatjuk a mondatkezdő nagy A-t. érthetővé válik. Ugyanebben a 84. oldalon: Bohosnak a kisebbik fiát akna vágta szét..." A 102. oldalon viszont: A nagyobb Bohos gyereket gránát ölte meg" . . . Kételkedem abban, hogy itt két halálesetről lenne szó. Szerintem ez elírás, amit a lektori vizsgálat nem vett észre. I ehetne még több értékéről, illetve hibájáról beszélni a könyvnek, de helyszűke miatt csak a legjellemzőbbeket igyekeztem bemutatni, egy-egy példával igazolni. Az említett hibák csak aprosa gok, kicsiségek, amik tulajdonképpen nem csökkentik a könyv értékét, de azért, nem lényegtelenek. S ezeket a lényegtelennek nem mondható dolgokat azért mertem felhozni, mert ma már Mács azon a fokon áll, ahol a jóakaratú bírálat -ha talán aprólékos is — nincs rá káros hatással. Novellás kötete egészben véve fejlődésének mintaszerű bizonyítványa. Első könyve megjelenésétől számítva (1955) íráskészsége olyan szépen fejlődött, mint kevés másnak a mai szlovákiai magyar irodalomban. GYÜRE LAJOS FAVÁGÓK BALLADÁJA Az ágason füstös bogrács, alatta tűz — friss a forgács. Meleget? azt nem ad sokat, könnye csordul, csak dalolgat. Hét favágó ül körülte, szótlanul néz mind a tűzbe. Nyolcadiknak meg a lelke, a nagy csöndet átölelte. Nyolcan jöttek, épp egy hete, megzendült az erdő bele. Nóta csendült, fejsze lendült, cserfa törzse meg-meg rezdült. Akárcsak a Balog Jóska, mikor húzták ki alóla. Hogy rároppant a fa törzse, annyit mondott'. ... Isten ... Örzse ... Az ágason füstös bogrács, alatta tüz — friss a forgács. Hét favágó ül körülte, szótlanul néz mind a tűzbe. Felpiroslik néha a láng, beleroppan, olyan falánk. Összeomlik, nagyot lobban, mint az élet kialvóban. * Gyure Lajos MILAN RÜFUS Találkozás a Ringstrassén Idegen szava lassan csordult, s rokon zenével zengett ott, amint körülkeringte megtorpant homlokom .., S kinyíltak első csókjaink. * Gesztenyeszirmú, forró, néma éj volt. Villamos csengett víg derűt. Ó, mindenütt oly jó a föld, az égbolt. S a no a legszebb mindenütt. Meghajló, telt kalászként dőlt karomra, vihardúlt táblák terheként. A tizet veri épp a toronyóra, s valaki közelget felénk. Felfigyel, vár az elcsöndesült úton. Majd tnesszehangzón fölkacag. De én még soha ilyen életuntán nem láttam nyílni ajkakat. És elment, eltűnt husszonnyolc évével, inogva, csetlö-szapprán. S a köves út a hosszú, csöndes éjjel visszhangzott miílüba nyomán. Fordította Simkó Tibor 29