A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-12-22 / 51-52. szám

LOVICSEK BÉLA: Haragosok Fiatal vall fiatalról. Lelkendezést vagy legalábbis lelkesedést várhatna tőlem az olvasó. Jobban is illene hozzám, mint a tudóskodó szentenciák, de Lovicsek Béla Haragosok c. novellás kötete inkább az ér­telemre hat, mintsem az érzelemre, meg­gondolkoztat, mintsem indulatba hoz. Hadd mondjam el hát lelkendezés helyett gondo­lataimat a kötetről. ^ Minden író egy különvilág hordozója. Egy világé, amelyet ö ismer a legjobban, törté­néseké, amelyeknek csak ő lehet a króniká­sa. Lovicsek a falu elkötelezettje: mind a huszonkét elbeszélésnek paraszt vagy leg­alábbis falun élő ember a hőse. Élményei a faluhoz kötik, de nem minden vallomásának élmény a fedezete. Pedig az író akarva, nem akarva a saját életét írja, aki nem ezt teszi s mégis jót alkot — különös szuggesz­tív erővel képes elhitetni az olvasóval, hogy ő is jelen volt a krónikája történésénél. S Lovicsek1 nem ilyen író. Mihelyt az élmény nem lendíti írását, veszít erejéből, s tegyük hozzá' hiteléből is. S erre épp a címadó novella, a Haragosok a legklasszikusabb pél­da. Meséje egyszerű: A szegény s kommu­nista Hajnóci Jóska, a lány apja — a sze­génységből felkapaszkodott Kocsis Péter vincellér — akarata ellenére is feleségül veszi Annuskát. Kész a harag a két család között. Egy sztrájk során békülnek ki: az öreg Kocsis rádöbben, hogy neki a sztráj­koló szőlőmunkások között a helye, s vállal­va a munkanélküliséget, a nélkülözést, Haj­nóciék mellé áll. A vonalvezetés töretlen, a kompozíció kerek, de éppen ez a problémát lanság a gyanús. Nagyon is a helyén van az elbeszé­lésben minden. Érezni, hogy már eleve adva volt a tétel; amit az író csak illusztrált. A sztrájkot sohasem próbált falusiak Lovi­cseknél egyik napról, söt egyik óráról a másikra következetes, elszánt osztályhar­cosokká válnak, a szomszéd faluból jövö sztrájktörők pedig olyan hamar vissza­fordulnak, mintha soha mást se akartak volna, csak visszafordulni, az osztályellen­ség, Mihók asztalos meg épp olyan olajozot­tan, pröblémátlanul tűnik el, mint ahogy megjelenik. Az eredmény: hitelvesztés. Életerős, húsvér alak ellenben az öreg Kocsis. Jól formált jelenet az elbeszélés vé­gén. mikor a lojális apósnak kéne meggyőz­ni a lázadó vőt, hogy legyen sztrájktörő. Átállása valószerű, hiteles, hisz az egész elbeszélés tulajdonképpen ennek a lépésnek az előkészítése. De él a megalkuvót „rongy­embernek" tartó öreg, kommunista Hajnóci, s a gyermekeit féltő, a haragosok háta mö­gött megbékélésre törekvő anya. Kocsisné alakja is. Jóval halványabb s elsikerültebb a pincemester s a párttitkár típusa. Szép s emberi melegséggel megírt az a rész, amelyben Hajnóci Jóska hosszú szünet után meglátogatja az apósát, hogy elűjsá­golja: fiuk született. S a legszebb, legmeg­felelőbb, legemberibb a befejezés. Ömlő lírai hangon mondja el az író, hogy milyen jók az emberek, ha jó szóval, jó szívvel közele­dünk hozzájuk. Az író célja világos: emlékezetés. A fel­adat nehéz: munkás-mozgalomról, szervezeti életről úgy írni, hogy elkerülje a sematiz-» mus buktatóit. Az igyekezet becsületére vá­lik, hovatartozásának, pártosságának adja ragyogó jelét az elbeszéléssel. A következő négy elbeszélés emberei "nem is annyira haragosok, mind in­kább panaszosok. Lovicsek így ír: egy csomó baj és jön a feloldás. Tézis, antitézis és szintézis. Hősei panaszkodnak és megvigasz­talódnak. S ez a világ dialektikája. A baj nem is ott van, hanem ott, hogy sok eset­ben szinte varázsütésre következik be a szintézis. Az Igazságkeresésben például egy öreg nyugdíjas keresi az igazságát egy lel­ketlen hivatalnoknál, aki sehogy sem akarja megérteni az esett embert, aki „fél, retteg az otthontól, a holnaptól", s erre a sarokból mint valami „jótevő angyal", felemelkedik az ellenőr, s egy tollvonással elégtételt ad az öregnek, aki megelégedetten távozik. íme egy elvetélt helyzet. Az író, mivel nem akar a pesszimizmus gyanújába keveredni, ön­kényesen teremt kiutat, s elhamarkodja a szintézist. Az eredmény: hitelvesztés. A Vén bolond. Igazságkeresés, Félresiklott élet szerencsétlen emberek panoptikuma, akik­nek a fentebb vázolt koncepció miatt fel­emelkedésük valószerűtlen. Lovicsek nem ijed meg a problémáktól. Az emberalakulást, lélekformálódást egész sor elbeszélésen keresztül igyekszik megraj­zolni. Az ilyen tendenciájú írásai közül a legsikerültebb a Féltékenység és az Ökölcsa­pás, A siker titka a mértékletesség. Az író nem akar „ha törik, ha szakad"-módra embert változtatni. A Féltékenység Fekete Istvánja hűtlenséggel gyanúsítja a nóbizott­ságba járó. feleségét. A féltékenység a gyű­lésezők ablakára űzi a férjet. Saját szemé­vel győződik meg gyanúja alaptalanságáról, de korántsem nyugszik meg teljesen. Felen­ged ugyan fagyossága feleségével szemben, de azzal fekszik le, hogy „azért alkalomad­tán megpofozom a titkárt," (a vélt szere­tőt). Erről a tőről fakad az Ökölcsapás hitele is. itt se a szemünk előtt zajlik le a pálfor­dulás. Az alakok magukkal hozzák azokat a tulajdonságokat, amelyek kizárnak minden melléklehetőséget: a megoldás, a csúcsra­jutás útja csak az lehet amit az író meg­írt. A téma egyébként nem új: az apa és fiú ellentéte. A zsarnokoskodó apa kitaga­dással fenyegeti a lázadó fiút, mire az ön­ként hagyja ott az örökségét, a földet s a szövetkezetben keresi a megoldást. Se ebben, se az előzőben nem záródik hát le a történet, nyitva marad az ajtó, novellasze­rűvé válik az írás, nem érzi az ember váz­latosnak, kivonatos regénytémának. i ovicsek írása ott kezd szárnyalni, ahol a szenvedély meg az élmény repí­tik. Ilyen elbeszélés is van bőven a kötetben. Ezek leginkább az író gyermekkorának, a fájdalmas, örökéletre szóló nagy élmény­nek rekonstrukciói. „A kispuska" megkönnyeztetö vallomás a szegénységről, de a dísztelen, szomorú­ságtól kongó szavak mélyén ott izzik a múl­ton meditáló író feneketlen gyűlölete az ellen a múlt ellen, amely ót szegénységben tartotta s gyermekleikét ezerszer megalázta. Néhol azonban ez a gyűlölet meg is töri az emlékezések lendületét. Az történik ugyanis, hogy az író mostani véleményét nem egy­szer a gyermek énjének a szájába adja. Ez a hitelesség rovására megy. Ezért bicsaklik ki például az Apám azt akarta, hogy tanul­jak c. kis írás. Töretlen humanizmusának, emberszerete­tének adja közvetlen tanújelét az író a Nagyapám, A megostorozott vagy a Két bögre búza c. novellákban. Különösen meg­ható nagyapjáról szóló lírai melegségü visszaemlékezése. Meleg szeretettel ír Lo­vicsek Az unokákban a legkisebbekről, a gyerekekről is, kár hogy az elbeszélés eleje vezércikk ízű. Anekdóta-szerüek Az üveg és az lika néni meg a statisztika c. elbeszélések. Hitelük kevés. Külön fejezetet érdemelne a kötet nyelve. Lovicsek lényeg-mondó. Nem ömleng, nem fontoskodik. Ennek megfelelően nyelve a puritánságig egyszerű, cicomázatlan, de éppen ezért világos. Azonban amennyire erénye, annyira a fogyatékossága is a Lo­viesek-stílusnak ez a nyelvi szárazság. Egy Stendhalnak — aki tudvalevő, hogy írás előtt törvénykönyvekből olvasgatott, hogy stílusa minél tárgyilagosabb, szenvtelenebb legyen — sikerült a száraz írásmód mellett is megtartani az állandó feszültséget, expo­náltságot: a mondanivaló társadalmi súlya pótolta nála a nyelvi pompát — de Lovi­cseknek nem mindig sikerül ugyanez. Néha elkedvetlenítenek, lehangolnak ben­nünket a komor egyhangúsággal hulló sza­vak. Pedig Lovicsek tud költői is lenni, ha akar, lírát azonban csak ott találunk elbe­széléseiben, ahol az érzések túláradnak. (Pél­dául a Haragosok befejező részében, vagy a Nagyapám-ban). Szépen, költőien, szívvel. festi Csetö Rozikát: „Hosszú szempillái alatt, mintha két nefelejcs-csokor volna". Hatásosan a párját féltő Fekete Istvánt: „Odafönt a derült égen a fényesöltözetű juhász terelgeti hatalmas, sziporkázó nyá­ját. Idelent jajgat a szél, csapja, hordja a havat, mintha csak Fekete István búsuló szívének hordaná el a melegét." Nem szórja két kézzel jelzőit, de amit leír, annak csak egy helye van, mint Mendelejev periódus­rendszerében az elemeknek: az, ahol ő használja. Néhol mesterien teremt hangula­tot, s fokozza a hatást. Fekete István így tiltja meg a feleselő asszonynak, hogy női­bizottsági gyűlésre menjen: „Előbb csak a nyaka pirul el veszedelmesen, majd a füle hegye készül szikrát pattintani, s a követ­kező pillanatban lódul az ökle az asztal lap­jára: — Sehova!" I ovicsek nyelvi bázisa a népnyelv. Az ^ egyszerűségen és a gyakran hasz­nált tájszavakon túl is a népi íz árad az ilyen szólásokból: „A bába. vagy túl jól vagy túl rosszul kötötte el a hasa gyeplőjét", vagy: „Kegyetlenül hideg tél süvegelt ránk." Három elbeszélésben beszéltet huzamosabb ideig népi alakot, mind a háromnak az ízes. erőteljes, szellős nyelv a legfőbb erőssége. (Választ a legény, Nagyapám, Két bögre búza). Persze a nyelvi élvezetünk se lehet zavar­talan. Nem tudunk mit kezdeni az ilyen mondatokkal: „István Pintérnéhez járt két évig lánykorában", „Nem ellenkezett a lá­nyának", „Amilyen gyöngéd tud lenni a sze­relmes szív, ugyanolyan erővel tud szembe­szállni!)", „Nagy zűrzavar szikrázik a sztrájk reggelén" stb. Ugyanis: István­nak csak legénykora lehetett, ellenkezni csak a lánnyal lehet, és nem a lánynak, a szembeszállni ige tárgyas, csak úgy szembeszállni nem lehet, s végül az utolsó mondat képzavar: a zűrzavar nem szikráz­hat. Összefoglalásképp: a Haragosok — útke­resés. Egy tehetséges, szerény és nagyon becsületes fiatal író útkeresése. A kötet ha­tározott erénye a témasokszínűség. A szer­ző tágszemű ember. Látókörébe belefér az egész falu, s az elbeszéléseknek legalább fele társadalmi érvényű problémákkal fog­lalkozik. Tudatosítania kell azonban magá­ban, hogy minden helyzet csak belülről is­merve hiteles. Örök emberi érzéseket, erkölcsi normákat, társadalomfilozófiai té­teleket csak úgy „megnovellásítani" — olcsó megoldás, nem méltó Lovicsek tehetségéhez. TŐZSÉR ÁRPÁD 28

Next

/
Thumbnails
Contents