A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-12-22 / 51-52. szám

Оду december ötödike körül lehetett, még messze volt a szokásos karácsonyi hangulat, vásárlási láz. Jó hangulatban mentem haza. Váratlanul leközölték az egyik cikkemet. Ügy volt, hogy csak valamikor januárban kerül bele a lapba, de Sándor megbetegedett, szegény, ki kellett venni a vakbelét, na szép karácsonya lesz, de hát -addigra majd csak jelépül, meg aztán úgyis nőtlen. Szóval, kaptam vagy kétszáz koronát, ezt nem vallom be az asszonynak, hanem meglepem magam születésnapomra Shakespeare összegyűjtött müveivel. Micsoda remek alkalom. Úgyis annyit járok már a magyar könyvesboltba, s mindig ezeket a könyveket böngészem. Félbör kötés, gyönyörű, ízléses kiállítás, nem is drága. Szerény kis könyvtáram dísze lesz. Már nem is kell nagyon mímelnem a válogatást a boltban, ismernek és elnézően mosolyognak. Most majd megmutatom, rajtam ne mosolyogjon senki. zóval mit sem sejtve, jó hangulatban megebédeltem, derelye volt ebédre — nagyon szeretem — és éppen eperlekvárral. Ebéd után még jeketét is kaptam, anélkül, hogy külön kellett volna kiveszekedni magamnak. Hiába, javul az asszony. Éppen le akartam dűlni egy kicsit, nem árt egy kis alvás, jobban fog utána az agy, úgyis elég munkám van estére, hát egyszer csak jön a feleségem, hogy a gyerekeket elvitte a nagymama sétálni, hát legjobb alkalom, hogy egy kicsit elbeszélgessünk. No jó, ha már egyszer beszélgetni való kedve van az aszszonynak, hát mért rontsam el az örömét. — Nemsokára karácsony — mondja. — Kellene valamit venni a gyerekeknek. Mégpedig minél előbb, mert tudod, hogy később már sok mindent felvásárolnak, és az ember sohasem kapja azt, amit szeretne. — Rendben van — mondom —, majd a fizetési előlegből veszünk valamit. Nem lesznek drága dolgok, úgyis tele van egy szekrény mindenféle játékkal, inkább csak a megemlékezés stb. Az asszony azonban csak fújta a magáét, hogy a gyerekeken igazán nem illik takarékoskodni, hadd legyen meg az örömük, micsoda apa vagyok én, meg hasonlók. És hogy most mindjárt kellene valamit venni, már el is tétetett néhány apróságot, még jó, hogy iskolatársnóje a játéküzlet vezetője, de csak máig tarthatja a dolgokat, mert hát tudod, az ellenőrök és a többi. e hát mit meséljek sokat, a két darab százas végül is a feleségem táskájába vándorolt, ö meg sürgősen elrohant és hozta a játékokat. Vagy két-három nap múlva megint pénzért ostromolt, hogy igazán nem várhat tovább, meg kell venni a lisztet, margarint, cukrot, tojást, narancsot, datolyát, fügét, almát, diót, mogyorót és ki tudná fölsorolni, hogy még mit, mert hát tudod, hogy van az később, sohasem lehet tudni... Fogcsikorgatva előhúztam utolsó három százasomat, amit a fekete cipőmben rejtegettem. Már fél éve rakosgattam félre a cigarettapénzemböl, hogy végre megjavíttatom az írógépemet, ráfér már, alig lehet vele írni. Na most takarékoskodhatom és dühönghetek azzal a vacak géppel megint vagy fél évig. i zedike körül kitört nőmön a karácsonyfa-őrület. Irt fünekfának, valamennyi vidéki nagynéninek és nagybácsinak, iskolatársnónek és vidékre szakadt volt kollégának, hogy neki — kerül, amibe kerül — három méteres ezüstfenyőt küldfenek. Kibékült a sógornőjével, mert megtudta, hogy öt fát ígértek neki az Alacsony-Tátrából. A zelovocosnak elvitte a legszebb nyakkendőmet — névnapomra kaptam —, csakhogy ne feledkezzék meg róla, ha megjönnek a fák. Tizenötödikén elkezdett takarítani. Fölforgatta az egész lakást, leszedte a függönyöket, naphosszat berregett a porszívó, felgöngyölte a szőnyegeket, vikszelte a parkettot, mosta az ajtókat, ablakokat, fényesítette a bútorokat, összevissza rakta a könyveimet, egy hétig rendezkedhettem utána. Közben persze nem főzött, ehettem hideget. Nem baj, majd kipótoljuk az ünnepek alatt. De az már nagyobb baj volt, hogy egész délutánokat a nagymamánál kellett ülni a gyerekekkel, mert a felfordult lakásban meg sem lehetett mozdulni gy nap azonban ezzel is rendben volt. Akkor meg elkezdett sütni. Persze, ki kellett nyitni ajtót, ablakot, hogy meg ne fulladjunk a hőségtől, s így aztán beszereztem egy kiadós náthát. Nem baj, majd az ünnepek alatt... Reggelente étlen-szomjan kellett munkába mennem, mert nőm, hátha a rokonok és ismerősök nem küldenek semmit, reggelenként nap, mint nap kijárt a piacra, hogy ott szerezzen valami fát, legalább „tartalékba". Végül is kiment a pályaudvarra és ott vett egy nyeszlett fenyőt valamelyik vasutastól, egy mozdonyvezetőtől — fenn volt érte a mozdonyon, ott választotta ki, egy pár fehér kesztyűjébe került — harmincöt koronáért. Később kezdtek érkezni a fák, utánvéttel. Az erkélyen már egész erdő volt, a postások megittak vagy egy liter rumot. De hát feleségem jószívű asszony. Végre elérkezett a nagy nap. A gyerekeket elküldtük a nagyszülőkhöz. A fölös fákat sikerült — jókora ráfizetéssel — eladni, ötöt elajándékoztunk. Nem baj, jő. hogy nekünk van, jés méghozzá milyen szép nagy. Felhoztam az állványt a pincéből. Nézem a fát, ebből bizony le kell vágni. Hozom a fürészt, levágok belőle. Félórás vita, hogy húsz vagy harminc centit vágjak-e le. Végül is az asszony győz, elég húsz centi is. A folyosó már csupa forgács. Végre áll a fa, jó erősen, meg se lehet mozdítani. Beviszem. Feltesszük a díszt a hegyére. Felállítjuk a fát, azaz felállítanánk, de nem megy. Egy kicsit hosszú. Vagy tíz centivel hosszabb. Na. kezdhetem elölről. Végre ez is megvan. Feltesszük a villanygyer. lyákat, díszeket, szaloncukrot, csokoládét. — Te vigyázz, mert eldűl! agy robaj, a fa a földön, a tetején gúnyosan mosolyog a csorba csillag. A fele dísz odavan. Hozom a seprőt és a lapátot, kezdhetjük a takarítást. Másodszorra már óvatosabbak vagyunk. Kikötjük a fát. Hozok két szöget, beverem a falba, miközben tenyérnyi helyen lehull a vakolat, (az ősszel festettünk) és két drótot húzok ki. Most már csak a gyertyákat kell kipróbálni. Fogom a drotot, bedugom a konnektorba. Hatalmas szikra, valami égett szag s a csillár kialszik. Rövidzárlat. Mehetek a szomszédba új biztosítékot meg egy darab drótot és szigetelő szalagot kérni. A feleségem ezalatt a kezét tördeli és rimánkodik, hogy siessek, mindjárt hat óra, menni kell a gyerekekért. De még hátra van a hal. Azt is nekem kell agyonütni. Az asszony nem bír vért látni (nemrég jelentkezett önkéntes vöröskeresztes ápolónőnek). Közben még be kellene mennem a szobába, hogy elhelyezzem a meglepetést a fa alatt — egy üveg kölni meg két pár szilonharisnya, többre nem telt az idén. De az asszony van benn a szobában, magára zárta az ajtót, biztosan ő is most készíti ki a meglepetést. ozom a gyerekeket. Égnek a türelmetlenségtől. Még a legkisebb is, a kétéves Andrea folyton azzal nyaggat, hogy „Apuci. ugye hoz nekem hajasbabát a Téjapó?" Végre megszólal a csengettyű. Megyünk a szobába. Minden csillog, ragyog. Az asztal roskadásig rakva. A fa alatt az ajándékok. Mindenki megkapja a magáét. Nagy az öröm. Én is kibontom a nekem szánt csomagot. Persze, papucs, pizsama és nyakken dő. Mintha férfi ezen kívül mást már nem is kaphatna, például Shakespeare-t vagy hasonlót. No nem baj, majd jövőre. Azt kérdezik, milyen volt a nyakkendő? Olyan csúnya, piros, kék csíkokkal. Mindig dühöngtem, ha csak láttam is hasonlót. Egyébként itt van a nyakamon, mert hát az asszony olyan boldog volt, hogy eltalálta az ízlésemet. TARJÁNI ANDOR 27