A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-12-22 / 51-52. szám

Kudarcról kudarcra vagy a Vanguard csúfot űz nevéből December első napjaiban két, világviszonylatban is érdekes hír látott a sajtóban napvilágot. Az egyik arról számolt be, hogy a Szovjetunió vízre bocsátotta az első, atomerövel hajtott jégtörőhajót; amely hónapokon át járhatja az óceánt üzemanyagfelvétel nélkül. A jégtörőhajó, mint a szovjet technika rohamos fejlődésének újabb fényes győzelme, a dicsőséges Lenin nevet viseli. Á másik hír az USA fekete péntekéről tudósít, amely ezúttal nem a new-yorki tőzsdén következett be, hanem — horribile dictu — az űrhajózási technika frontján. Ez persze nem jelenti azt, hogy a tőzsde közömbös maradna a Pentagon kudarcával szemben. Az észak-amerikai sajtóügynökségek biztató s újabb meg újabb terminusokat bemondó híreikkel a végletekig feszitették az USA polgárainak kíváncsiságát, míg végül is december 6-án bejelentet lék, hogy a piciny mesterséges bolygóval egyelőre várni kell, mert a Vanguard típusú hordozd rakéta még a felrepítés előtt felrobbant. Ez a hír valóságos pánikot keltett a Pentagonhoz közel álló körökben, amelyek súlyos presztízs-vereségnek tekintik e kudarcot. Nem egy nyugati újság már eddig is maró gúnnyal ostorozta az észak-amerikai „korifeusokat", akik hivatottnak érzik magukat a világ vezetésére, s még röviddel azelőtt megvető kézlegyintéssel intézték el a szovjet tudományt. A „Vanguard" felrobbanása minden bizonnyal felkavarja a szenvedélyeket. A nyugati rádióállomások persze a hivatalosan fémjelzett optimizmus hangján referálnak. Csak türelem és kitartás — mondják —, a mesterséges bolygó előbb-utóbb Észak-Amerikában is meglesz; ugyanakkor hibáztatják, hogy az amerikaiak politikai vezérei hisztériás nyugtalanság áldozatai, márpedig egy vezetőnek hideg értelemmel kell a tömegekre hatni... A hideg értelem pedig mi mást jelenthet a Wallstreet berkeiben, mint azt, hogy most még többet kell ,Jionvédetemre" áldozni. Ezt kívánja a „haza", no meg a „dollár becsülete", és ezt „követeli" az ezer sebből vérző atlanti tömb is. Akadnak persze tekintélyes burzsoá politikusok, akik úgy vélik, hogy talán mégiscsak okosabb volna, ha az USA kormánya megszívlelné a Szovjetunió békés együttélésre irányuló javaslatait, s a vad fegyverkezés helyett a békés versengés útjára lépne, de egyelőre túlharsogják őket az imperializmus sakálai. A hideg és forró háború szószólóit csak a népek öntudatos magatartása, harcos kiállása térítheti észre, amihez mindennél hata masabb segítséget nyújt a Szovjetunió mérhetetlenül megnövekedett tekintélye, és általában a szocialista tábor ígéretes fejlődése. lfni szabadságharca Jelentkezzék a fasizmus bármilyen mezben is, lényegét nem tagadhatja meg. Ékes bizonyságul szolgál erre Spanyolország diktátorának magatartása a még nemrégen francia uralom alatt álló Marokkó önállóságának kivívása idején. Megértőnek mutatkozott a diktátor, s úgyszólván demokratának ... Igaz, akkor még csak a fíancia gyarmatosítók irhájáról volt szó, s Francónak minden igyekezete arra irányult, hogy ígéretek és fogadalmak árán is elhárítsa a spanyol fennhatóság alatt álló észak-afrikai gyarmatokat fenyegető „veszélyt" — az észak-afrikai nemzeti felszabadító mozgalom tovaterjedését. Közben azonban éppen maguk a spanyol gyarmatosítók élezték ki a marokkói hazafiak harcát. Á múlt hónap közepén az ifni-i térség bennszülött lakosságát meggátolták, hogy szokása szerint megtartsa egyik legnagyobb vallási ünnepét, sőt a spanyol katonaság bombázta az ifni-i beszögelésben levő Tillouine vallási gyülekezetét. Ez a barbár fasiszta eljárás természetesen csak szíthatta az elnyomott marokkóiak gyűlöletét, amely november 23-án fegyveres összeütközésekben robbant ki, A marokkói szabadságharcosok meglepő gyorsasággal hódítottak tért, mire Franco repülórajaival bombázta a felkelők gócait és Rio de Oroból erősítéseket küldött, bár a hírek szerint ebben a spanyol gyarmatban is lázadások törtek ki. A harcok színteréről ellentétes jelentések futottak be, így hát nem könnyű a helyzetről tiszta képet alkotni, és még kevésbé lehet előrelátni, milyen körülmények közt kerül lfni ügye az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé. Minden esetre számolni kell azzal, hogy Franco semmiféle áldozattól sem retten vissza, hogy megóvja „presztízsét", illetve a szaharai naftaforrások szempontjából rá nézve oly fontos stratégiai pozíciót, amelyre nagy súlyt helyeznek az USA kőolajmonopóliumai. A francia gyarmatosítók vegyes érzelmekkel követik az ifni-i térség eseményeit. Részben örülnek, hogy Franco most már teljesen eljátszotta Marokkóban kisded játékait, másrészt félnek, hogy a spanyol gyarmatosítók ellen folyó harc végeredményben bonyolultabbá teszi az észak-afrikai helyzetet. Nyilván semmiféle illúziójuk sincs aziránt, hogy lfni népe ugyan vesztes maradhat e csatában, de előbb-utóbb Algéria és Észak-Afrika más elnyomott nemzeteivel együtt kivívja a győzelmet, vagyis végleg megnyeri a gyarmatosítók elleni háborút. Az atlanti szolidaritás határai A világsajtó hétszámra foglalkozott a NATO-tanács djscember 16-án kezdődő párizsi ülésének előkészületeivel. Eisenhower elnök újabb hirtelen megbetegedése mármár arra engedett következtetni, hogy a legmagasabb szintű értekezlet egyelőre elmarad, de Washington úgy határozott, hogy az ülést mégiscsak megtartják. Eisenhower elnök orvosa kíséretében vesz majd részt a tanácskozásokon, amelyek minden bizonynyál számos ellentétet hoznak felszínre és nem kecsegtetnek vérmes reményekkel. A Nyugat vezető burzsoá politikusai unos-untalan hangsúlyozzák ugyan az atlanti szolidaritást, a tagállamok egyenjogúságát, de még olyan nagyburzsoá lap is, mint a francia Le Monde beismeri, hogy az északatlanti tömb tagállamai csak politikai, gazdasági és katonai erejükhöz mérten „érvényesülhetnek" ... így hát nemcsak Luxemburg, vagy Hollandia, de még Franciaország sem szólhat bele a döntő elhatározásokba, amelyek az erőviszonyok kegyetlen logikájánál fogva elsősorban az Egyesült Államokat illetik, no meg bizonyos mértékig Angliát is ... A kis NATO-államok legfeljebb zúgolódhatnak, de akarva-akaratlan be kell érniük azzal a szereppel, amelyet Washington oszt ki nekik . .. Hogy Franciaországnak nem lesz éppen irigylésreméltó sorsa, azt már néhány kínos előzmény is megmutatta. Az atlanti szolidaritást igyekszik minden tagállam a maga módján magyarázni, de a végső kádenciát a dollár és a hidrogénbomba birtoklói mondják ki Nyugaton. Ebből az igazságból Franciaország csak nemrégen kapott némi ízelitöt, amikor méltatlankodott két nyugati fö szövetségesének tuniszi fegyverszállításai miatt. Az USA és Anglia kormánya minden „megértés" ellenére sem volt hajlandó megígérni, hogy eláll a további fegyverszállítástól, noha Anglia elismerte, hogy Franciaországot vezető szerep illeti meg Észak-Afrikában ... F ranciaország miniszterelnöke, Gaillard tehát a NATO-tanács decemberi értekezletével kapcsolatban aligha táplálhat vérmes reményeket, továbbá az sem lehet előtte kétséges, hogy az USA szívósan és módszeresen igyekszik aláásni Franciaország észak-afrikai pozícióit. Erre enged következtetni a marokkói szultán nemrégi washingtoni látogatása is, valamint az a támogatás, amelyben az Egyesült Államok a marokkói és tuniszi „közvetítő" javaslatokat részesíti. Ezek a javaslatok - mint ismeretes — az algériai ügy békés rendezésére irányulnak, ugyanakkor azonban az USA számol azzal, hogy a francia uralom felszámolása az észak-amerikai tökebehatolás útját egyengeti. Gaillardnak bizonyára sok gondot okoz az algériai ügy megvitatása az ENSZ fórumán. Tudatában van annak, hogy az algíri ügyet nemcsak az afrikai és ázsiai államok túlnyomó része védelmezi, hanem hogy magában Franciaországban is nőnek azok a rétegek, amelyek eddig lagymatagon vagy közömbösen viselkedtek, de ma már megértik az algériai hadjárat esztelenségét és belátják, hogy a kibontakozásnak csak egyetlen útja van: Algéria nemzeti függetlenségének elismerése. Az USA és Anglia támogatása nélkül, a francia kormány csúfos vereséget szenvedne az ENSZ-közgyűlésen. Ezért Gaillard mindenekelőtt arra törekedett, hogy továbbra is megnyerje e kél szövetséges támogatását, amely februárban abban a reményben állt Franciaország mellé, hogy a francia kormány mindent megtesz az algériai kérdés békés megoldása érdekében s szem előtt tartja az ENSZ alapokmányának célkitűzéseit ... Az USA és Anglia ezúttal előreláthatólag még egérutat biztosít Franciaországnak, de támogatásuk egyre problematikusabb, s valóban csak addig a határig terjed, mint ameddig azt az „atlanti szolidaritás" megengedi. Az elvakult gyarmatosítók azonban percemberkék, akiknél a holnap messzeségbe vész ... Szirt