A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-12-22 / 51-52. szám

A smßmk lavéíen Szuszogva baktatunk fölfelé. Rövid az. út, de meredek. A dércsípte sárga avar között gyerekfej nagyságú kövek — amelyek szikrát vetnek a csizma patkója alatt — teszik még nehezebbé a kapaszkodót. Az arcokat pirosra marta a csípős szél, a hátakon mégis gyengén nedves az ing. Fent a kúpalakú hegy tetején, ahová úgy kell felnézni az embernek, mintha egyenesen a felhőket akarná bámulni, az őszi bágyadt napsütésben gyönyörű látványt nyújt a tornai vár, a Bebekek hajdani sasfészke. A hegy lábánál a falu felöli részen, földtakaróba burkolt szőlőtőkék lapulnak. A szőlős majdnem a hegy derekáig kapaszkodik, addig, ahonnan felfelé már a természetalkotta kőlépcsők szöknek egészen a vár tövéig. A természetnek ezt a csodás alkotását nézve, az embernek akarata ellenére is az egyiptomi piramisok óriási kőlépcsői jutnak eszébe. Ha szfinxet nem is találunk itt, azonban szemünk egy kis házikóba — meiy alatt a szövetkezet borospincéje fúrja magát a hegy hasába — mégis belebotlik. Nem nagy ez a pince, talán három méter hosszú sem lehet, de egyelőre elég is. Könnyen elfér benne a szövetkezet bora, mivel alig három hektáron termelt itt szőlőt. A szövetkezetesek egyelőre nem is akarják bővíteni szőlőjüket. ' Fenekére állított hordó az asztal. Valahonnan a pince mélyéből poharak kerülnek elő. Reicher János, a vincellér tölt... Az első pohárral — már ahogyan az illik — aprózgatjuk, kóstolgatjuk. A vincellér szemében pedig ott lappang már a néma kérdés. Nem rossz bor. csak még fiatal. Egy-két év múlva azonban olyan lenne ez a zöldessárga lé, akár egy fiatal menyecske vére: tüzes, melegítő. Spilka Jánossal a pince ajtajából nézem a tájat. A hegy lábánál jobbra terül el a foki. A házak úgy sorakoznak a mohos tetejű templom mellett, mint kotlós körül a kis csirkék. Balfelől szürkésfehéren csoportosulnak a szövetkezet istállói, gazdasági épületei. Távolabb, ahol már az alacsonyan gomolygó köd szab határt a szenek. qépóriás túrja a földet/Zúgása idáig csak úgy jut el, mint egy megszorult donqó zümmögése. Időnként elcsendesedik, aztán újból haragosan felmordul, amikor tolóekéje mélyebben merül a földbe. A falun, a gazdasági épületeken túl, ameddig csak a szem e'lát, hatalmas tábla fö'dok terpeszkednek. Juhász Ferenc, a szövetkezet könyvelője kezével hatalmas félkört ir te, s így szól: — Ameddig a szem ellát, minden a szö-e'kezeté ... Kevesen kezdtük, de ma már sokan vaayunk, s jövőre még többen leszünk. Bízunk benne, hogy az az egynéhány egyénileg gazdálkodó, aki eddig még habozott, jövőre már velünk közösen arat... Mielőtt másodszor is megfognánk a poharat, Spilka János megtoldja Juhász Ferenc szavait: — A helyi pártszervezet már mérlegelte a lehetőségeket, az agitáció nem szünetel. Azok a szövetkezeti tagok, akik kezdetben nem nagyon bíztak a szövetkezetben, ma már szeretik a közöst, és állást foglalnak a párt célkitűzései mellett. A párt levelének megtárgyalásakor már arról beszélhettünk, hogy a mi falunk is rövidcsen szövetkezeti községgé válik. De nem is lehet ez másképp, ha hiánytalanul teljesíteni akarjuk azokat a feladatokat, amelyek a párt leveléből reánk hárulnak. Itt meg kell' jegyeznünk, hogy a tornai kommunisták a szövetkezet vezetőségével a termelés növelése érdekében mindenekelőtt azt tűzték ki feladatul, ho'— a még egyénileg gazdálkodó gazdatársaikat megnyerik a szövetkezetnek. A második dolog pedig az, hogy az eddig kihasználatlanul heverő területeket is termővé teszik. A pince ajtajából a táj szépségében gyönyörködve láttuk a ködbevesző látóhatár szélén elő-e!ö bukkanó gépet. A második világháború nyomait tünteti el. A lövészárkok és tankcsapdák 22 hektár területet tettek terméketlenné. A hatalmas báger most örökre elfeledteti a vérontás utolsó emlékeit is. A 22 hektár ezután már nem halált, de életet teremt majd. Fiatal, rózsás arcú legényke motoz a vincellér mellett. Csendben, beleszólás nélkül figyel a beszélgetésre. Csak akkor mosolyodik el, amikor Spilka János a fiatalokat említi. — A fiatalok még mindig húzódoznak a szövetkezettől... Nem mindenki gondolkozik még úgy, mint Juhász Jenő — s ravaszkásan a legényke felé bök. — De ha már itt vagy, mondd meg Este van. Egy kisvárosi vendéglő sarokasztala mellett ülök. A terítőn az ebéd nyomai láthatók. De most nem zavar ... Átutazóban vagyok. A vonat füstjétől még kicsit kábult a fejem. Szórakozottan pöckölgetem a kenyérmorzsákat, míg a kövér pincér hozzám döcög. Teát kérek rummal. Körülnézek a hosszú helyiségben. Kevés a vendég. Két bőrkabátos idősebb ember magyaráz a terem túlsó jelében. Szavukat nem értem, csak azt látom, hogy hadonásznak egymás orra előtt. Fiatal pár ül nem messze tőlem. A fiú a lány kezét fogja. Összenéznek, mosolyognak. Előttük málnaszörp. A zenekar régi operett-keringőket játszik. Önkénytelenül is a zene ütemére kavargatom körbe-körbe a teámat, mely a telt csészéből a kis tányérra loccsan. Aztán a zenészeket veszem szemügyre. Négyen vannak: a prímás, a dobos, a zongorista és a klarinétos. Az utóbbin akad meg legtovább a tekintetem. Szemben ül velem a zongora mellett. Tömzsi kis ember a klarinétos. Piros arca úgy dolgozik akár a kovácsfújtató, hol megduzzad, hol leapad. Több — dioptriás szemüvege mögiit mereven néz a szájából kinyúló fémbillentyíis szerszámra, igaz lelkedre, hogy érzed magad a szövetkezetben ? A fiút kicsit meglepte a nem várt kérdés. Ügy tesz, mint akinek valami sürgős tennivalója akadt az egyik hasas hordó körül. Csak rövid szünet után válaszolt: — Mit mondjak?... Szeretem a paraszti munkát. Nem vágyok sehová ... A beszélgetés során észre sem vettük, hogy újabb jövevénnyel szaporodott kis csoportunk. Csak akkor neszeltük meg az érkezőt, amikor a pince pitvarában nyöszörögni kezdett az öreg dikó. Ä, János bácsi maga is felkapaszkodott? — kérdezte a dikóra telepedő könyvelő. — Itt dolgoztam a szőlőben! Láttam, hogy nyitva a pince ajtaja, hát felnéztem ... Derján János, nagyokat fújt. Nehéz már az ő 65 évének az ilyen kapaszkodás. Egy darabig nem is volt szava, csak akkor hallatta újból öreges hangját, amikor már lecsúsztatott egy pohárral. — Hát tudjátok mit? Hallottam, hogy miről diskuráltatok! Az már szent, hogy jó ez a szövetkezés, de azért ha akarnánk még jobb is lehetne. Már amikor arról a levélről beszélgettünk, szólni akartam, de valahogy kiment az eszemből: nagyobb gondot kellene fordítanunk a trágyázásra. Sok tönkre megy az istállók udvarán, mivel a kocsisok nem hordják ki időben . .. Mély csend követte az öreg, tapasztalt földműves szavait. Ez a hallgatás egyrészt az őszinte, segíteni akaró bírálat elismerését, másrészt a jó tanács megfogadását is jelentette. Szarka István mint az indiai kigyóbüvölö. Nyakán kidagadnak az erek. Homlokán apró verítélcgyöngyök csillognak. Melege van. Elfordítom az arcom, de később megint csak öt figyelem. Minden álmosság kimegy a szememből. Számszögletében csintalan mosoly bujkál. Régi móka jut eszembe a gyermekkoromból. Majális volt. A falutól nem messze az erdő szélén egy vén tölgyfa árnyékában húzták a zenészek a talpalávalót. Mi gyerekek vagy hatan ott bámészkodtunk körülöttük, mert a cukorkát áruló sátorosokat pénz nélkül meguntuk nézni. S csak a szívünket fájdította volna a sok édesség. Zsiga bácsi, a falu tréfacsinálója is ott ténfergett. Hol a zenészeket vette szemügyre, hol miránk vetett egy pillantást. — No, kölykök, akartok szivarcukrot? — állt meg mellettük kis idő múlva. Az örömtől szólni sem tudtunk, csak bólintottunk. Már a szánkban éreztük a cukor savanyú ízét. — Gyertek'. — intett s mi mentünk libasorba utána, ahhoz a sátorhoz, ahonnan nem sokkal előbb pénzhiján elzavartak. Megvette " a cukrot, de mielőtt kezünkbe adta volna, megfogadtatta velünk, hogy csak a zenészek előtt kezdjük el szopogatni. Оду is teltünk. A vége az lett, hogy a klarinétosok elkergettek bennünket, mert összefutott szájukban a nyál s nem tudták fújni a klarinétot. Ez az apró história elevenedett fel bennem a klarinétos láttán. Azon derültem, ha most odaállnék »lébe, szivarcukorral о számban, vajon akkor is ilyen vérfagyasztó nyuga'ommal fújná e régi keringő kedves dallamát! ? —d— 23