A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-12-22 / 51-52. szám

OSTotoS lfiicfoi'H^ Szénásszekér állt meg a kapu előtt. A tetejében egy nagydarab ember ült két suhanccal. A lovak nyugtalankodtak, s a gazda dühösen kiáltotta. — Megsüketültetek?! Hé?! Vakarcsnyi gyerekember loholt az istállóból. Hamar széttárta a kapuszárnyakat. — Gyí te! — mordult a gazda, s a magasan rakott szekér bezörgött az udvarra. A csűr előtt a lovak megálltak. A suhancok sebesen csúsztak le a rudalókötélen, s beinaltak a konyhába. Apjuk is lekecmergett elöl. Nagy zajjal, káromkodással kifogta a lovakat. A szolgalegényke meg fürgén ugrált körülötte, szemfülesen követve minden mozdulatát. A gazda odavetette. — Vidd őket itatni, oszt kösd be! Friss szénát is vess nekik! A legényke elkapta a lovak kötöfékjét, s a kút mellett hasaló vályúhoz vezette őket. Az állatok beleütötték orrukat, s nagyokat horkanva szürcsölték a zöldfényű vizet. Odalépett a gazda is., széles tenyerével mert a vályúból, s megmosta kezét. — Józsi?! — pattant szava a legénykére. — Kihánytad a ganajat? — Kihánytam mind. a disznóólból is. — Hát a nyesést, felaprítottad? — Maradt még jó ölnyi, mart kicsorbult a balta. , — A szentségit a fakezednek! — mordult rá a ház gazdája és kék surcába fente kezét. Majd megveregetve lovai nyakát, végigsimított gúnyáján s indult befelé. — Maradt-e még, te ember? — állt neki fent a felesége. Az ember előbb a tornác oszlopára akasztotta kajla kalapját s csak azután felelt. — Holnap is hordhatjuk. Estig. Maradt még vagy harminc boglyányi. — Hálistennek. Ez idén nem keli szénát kölcsönöznünk. Lesz eladóra is. — Nono! — emelte fel bütykös ujját a gazda. — Nyugtával dicsérd a napot! A tél lesz csak a megmondhatója. Ha olyan hosszú lesz, mint tavaly, akkor felseperheted a szénapadot tavaszra. Maga alá rántott egy széket és leült. A feleséqe bekiáltott. — Juli!? A kis szeplős szolgálólány kiszaladt, s megtörölgette a mázas cseréptányérokat. Térült-fordult az evőeszközökkel, kenyérrel. Kisompolyogtak a suhancok is a konyhából, és zörögve letelepedtek. — Ma megérdemlitek a vacsorát — szólt apjuk, s rajtuk felejtette szemét. Elégedettség ült a fiúk barnapiros arcára. Fejüket összedugva eqvmás képébe kuncogtak. Olyanok voltak mint egy ágról szakasztott pár alma. Apjuk is ilyen: egészséges, sűrűtestü. bővérű. Ősparaszt. A gazdasszony kifordult a piros lábassal, és az asztalra tette a párolgó bablevest. Szótlanul nézték, ahogy a családfő megmerte a szedőkanalat. A suhancok is telemérték tányérjukat, s jóétvágyat köszöntve, buzgón nekiláttak. A leves után tejfeles, töpörtyűs csusza következett. A fejek összeborultak a kékzománcos, virágokkal cifrázott tál felett. Erőteljesen döfködték a villát, s nagyokat nyeltek. Ajkuk kifényesedett, tekintetük ellanyhult. Béla, az idősebb testvér tette le legelsőnek a villát. Marci piszkált, turkált még a tálban, de végül б is kidűlt apja mellől. — Hamar telehánytátok a hasatokat — pillantott rájuk az öreg, s egészen maga elé húzta a tálat. — Feszül, mint a dob — ütött hasára Marci, és a vizeskancsóért nyúlt. — Jó étvágyat — hangzott ekkor csendesen, s Józsi állt meg a küszöbön. — Rendbe tetted az állatokat? — szegte rá tekintetét a gazda. — Rendbe. A lovakat le is csutakoltam — felelte a fiú. — Akkor ülj le! Vacsorázz! A szolgalegényke az asztal sarkához telepedett. Ez volt az ö helye, amióta átlépte a Barát-porta küszöbét. Eszébe jutott, hogy tavaly ilyenkor még otthon vacsorázott. ínyén érezte édesanyja káposztalevesének fokhagymás ízét. Igaz, nem főzött olyan zsírosan, mint Barátné, de annál paprikásabban. Csípte az ember nyelvét, torkát hogy felszisszent minden nyelés után... Testvéreire gondolt, akik esténkint körülülik az öreg, barna asztalt és nyugtalanul várják a levest. Milyen jó is volt még tavaly — sóhajtotta hangtalanul, és szíve csendes bánatba takarózott. Ebben a percben szeretett volna otthon teremni, édesanyja elébe toppanni. De nagy lenne az öröm, Istenem, de nagy! Testvérei kirúgnák a ház falát. Lelke is megremegett erre a gondolatra. A következő pillanatban meg elkomorodott. Rádöbbent. hogy nem mehet haza, csak karácsonyra. És milyen messze van még karácsony. Talán el sem jön soha. Pedig közel a szülőfaluja. Vonattal két órányira. Dehát a gazda megmondta, hogy az ünnepig tapodtat sem. Mert nem átjáróház az ö portája. Máskülönben is,* szokni keLI. S milyen nehéz szokni, megszokni. <5 inkább szökne, szaladna haza. De vajon mit kezdene otthon? Hiszen testvéreire is ez a sors vár. Lajoska, az utána következő, maholnap szintúgy szolgálatba lép, mint ő. Mert ez a világ rendje. így kell szenvedni a szegénynek holta napjáig. Bele is törődne sorsába, csak a gazda fiai ne csúfolnák, bosszantanák annyit. Mert gyakran még a könnye is megered tehetetlen mérgében. Az Isten verné meg őket. Vékony, sápadt arcán bosszúság felhőzött át. De nyomban felengedett, mert a szeplős Juli elébe tolta a tányér levest. Csak most, a leves illatára érezte igazában, milyen éhes. Mohón nekilátott hát. Az elsó kanál után ayomrában jóleső bizsergés áradt szét. Ádámcsutkája meg lefel ugrált az evés kéjében. De eqyszerre csak úgy meglökték a könyökét, hoqy a leves kizöttyent kanaiá-Hátrafordult és még megpillanthatta Marci kezét. A suhancok egymásra vigyorogtak. A gazda felmordult. — Csend legyen ott! Mért nem hagyjátok enni ? Józsi tovább kanalazta az ételt. Ismét meglökték. A kanál kiesett kezéből s megcsörrent a tányér karimáján. Gazdájára nézett, de az most úgy tett, mintha semmit sem látott volna. Egy arcizma sem mozdult, kimérten gereblyézett a tálban. A legényke szeme könnybe lábadt. Felvette a kanalat, s mélyen ráhajolt a tányérjára. Hátbataszították. Egyszer, kétszer, ötször. Nem bírta tovább. Megaláztatásának érzése vad gyűlöletbe csapott át. Olyan volt ez. mint amikor az üldözött nyenge teremtmény véqeö kétségbeesésében szembefordul támadójával. Felugrott és nagyott taszított Marcin. A csínytevő nem számított a váratlan támadásra, elvesztette egyensúlyát s a fal mellé támasztott kapára zuhant. A szerszám éle végighasította halántékát. Elöntötte a vér. — Jaj a homlokom! — sikoltotta sápadtra vált arccal. Egy pillanatra rájuk dermedt a csend. Majd a konyhaajtóból kibukkant Barátné. Szemét fiára tapasztotta s arca eltorzult. — Marcikám! Jaj, Istenem! Jóska összerándult e jajra, s mint a puskagolyó pattant ki a tornácról. Egyenesen az istállóajtónak. Kemény káromkodás csusszant ki a gazda száján. Fiához ugrott, felemelte és a felesége segítségével becipelte a konyhába. Körülsürögték a melegvizes rongygyal törölgették arcáról a vért. Marci sivalkodott, mint a koszos malac. Julit elszalasztották Nyúl Terkához, hozna gyógyfüvet a sebre. — Feküdj nyugodtan gyermekem — mondotta Barátné és megigazította a sebesült fejealját. A suhanc nyöszörgött. — Fáj! Jaj, de éget! — Hogy a csúnya nyavalya fogja meg! A keze szára szakadjon el annak a vakarcsnak! — átkozódott az anyja. A gazda szemében fellángolt az indulat. Kifordult az ajtón, s kemény léptekkel az istálló felé indult. Útközben kezébe vette a szekérhez támasztott ostort. Összehúzta szemét, ahogy belépett. Az állatok csendesen mocorogtak a félhomályban. Bogár elébe szaladt és csizmájához dörgölődzött. Körülpillantott és indulatosan kiáltotta. — Héé! Jóózsi! Senki sem felelt. — Híjnye az anyád Krisztusát! — süvöltött vészjóslón, és megindult az állatok fara mellett. A fiú felugrott az alomról és besurrant az állatok közé. A jászol alól húzta, cibálta ki a gazda. — Gyere csak, te jómadár! , Az istálló közepére vonszolta, s a lá-' ba közé szorította fejét. És felsuhogott az ostor nyele. — Jaj, ne bántson! Ne bántson! — Dehogy bántalak! Csak megsimogat-' lak, te büdös fattyú! — sziszegte Barát, és egyre keményebb ütéseket mért a fiúra. Pattogtak a vesszőcsapások. Jóska kínlódva vergődött, és kétségbeesetten kiabálta. — Édesanyám, jaj, agyonvernek. Édesanyám! A nagy fekete kutya gazdájára vicsorgott. — Még te is a pártját fogod ?! — rivallt a kutyára, s teljes erejéből ráhúzott. Az állat kaffogva, vonítva rohant kifelé. De ezzel a haragja is elpárolgott. Már restellte legbelül, hogy ezt a vézna, gyengecsontú, gyereket ennyire megrakta. Elengedte a fiú nyakát, és nehéz léptekkel indult kifelé. De nem állhatta meg, hogy az ajtóból vissza ne forduljon. Jóska úgy feküdt a hídláson, ahogy kiengedte a kezéből. Vállát rázta a sírás. De a gazda kemény szóval nyomta el a szívében felgerjedt szánalmat. — Legalább megtudtad, mi vár rád, ha mégegyszer fiamra emeled a mocskos kezedet — mormogta és kilépett az ajtón. A szolga-legényke sírdogált még egy darabig, s amikor már nem maradt könynye, felkelt s botladozva vánszorgott az 24