A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-12-22 / 51-52. szám

Csend és csönd Beszélgetés közben gyakran szó esik arról, miért tanulnak meg idegenek olyan nehezen magyarul, s általában: idegen nyelvben miért nem érzi magát senki sem, a legfogékonyabb nyelvtehetség sem, igazán otthonosan? Egyetlen magyar szóban benne van a teljes magyarázat. Tartsunk rövid nyelvleckét a szó körül. Nem kell félni, nem lesz belőle tudományos előadás, csak egy kis terefere. De figyelni azért kell. Mondják utánam figyelmesen és tisztán ezt a szót, mintha most tanulnák: — Csend. így. És most mondják ki ezt: — Csönd. A kettő bár látszólag egyet jelent, még-r sem ugyanaz. Nemcsak a hangzásukban van különbség, hanem az értelmükben is. Mást mond a csenő és mást a csönd. Tessék egy kicsit figyelni ott a hátsóbb padokban is. Tessék idehallgatni lélekkel is, emlékekkel is, a magyar nyelv ösztönével is. ne csak félfüllei. A dolog menten világosabb lesz. Hagyjuk kicsengeni a szót, hagyjuk, hogy a zenéje elrezegjen, ahogy a visszhangot várjuk: — „csend". A szóban keményen peng valami, mintha két acélpenge életre-halálra összecsapna. „Csend". Mintha rideg, téli éjszakán, zengő, megfagyott sziklákon valaki késsel a kezében közelednék felénk, s lépése alatt fenyegetve csengene a kő. „Csend". Mintha valahol, mélyen lent, alattomosan rengne a föld, de mi még item tudunk róla. „Csend". Mint a vértanúk sápadtsága és néma parancsa, olyan ez a szu. Mondjuk ki még egyszer: — „csend", és megborzongunk. Hideg, kemény, hólepte és tragikus szó ez. Nincs hangulata, csak szigora. Mereven és pontosan azt fejezi ki, amit akar: a teljes, a néma, a süket csendet, a sírok csendjét. Félelmetes. És mert üyen félelmetes, mondjuk ki enyhítésül gyorsan a másikat: — „csönd". A szó egyszerre megtelik színes és mozgalmas élettel. A csöndben, csillagos nyári estén, tücsök muzsikál a fü alatt. Á nyáj esti harangszóra épp hazatér, port verve szalad végig a falun, s a vezérürü nyakán vidáman bong a kolomp, a bárányokony játékosan csilingel a csöngő. „Csönd". A pólyában, kicsi fiad kezében csörgő jár, az adja ezt a meleg hangot. „Csönd". Fönt, a dombtetőn, pásztorok paprikást főznek, s a kondér alatt, idehallatszik a csöndben, pattog a rözse. Füstjének meghitt illata szétleng a tájon. „Csönd". Csörög a szarka az erdőn, röppen a langyos lombok között. „Csönd". Messze a füzek alatt, rekkenő hőségben gyerekhad játszik szembekötősdit, s a szél idáig hozza csicsergésüket: „Erre csörög a dió, arra meg a mogyoró". „Csönd". Fekszel a földön, kakukkfüves tisztáson, arcod fölött könnyű felhők úsznak, s körülötted zsibong a boldog, csöndes élet. Darazsak zümmögnek és szöcskék szökkennek a füvek között. Mi ez a tömör, gyönyörű öröm, ez a forró zsivajgás köröskörül? Ez a csönd. Ilyen a csönd. És olyan a csend. A halál és a tél csendes. De csöndes az álom és a nyár. Ugye, érthető? Értik már, mit tud ez a nyelv, a mi anyanyelvünk? Egyetlen szava, ugyanaz a szó kétféle kiejtésben: csend és csönd, mennyire mást jelent! Mennyi hangulata van, mennyi árnyalata, mennyi zenéje, mennyi csodálatos titka! Mint a meséknek. Mint a léleknek. Nemcsak színészeknek szól ez a nyelvlecke, nemcsak költőknek, akik hivatalból használják és teremtik ezt a nyelvet. Mindenkinek szól, annak is. aki csak mellékfoglalkozásként beszél. A nyelv egy nép lelkének tükre, s a mi nyelvünk üyen sokfényű tükör. Minden játékát, minden ábrándját, minden hangulatát így tudja elmondani. Minden szava mögött egész világok nyílnak. Csak figyelni kell rá. Beszéljünk figyelmesen. Tartsuk számon ezt a vagyonunkat. Mátrai-Betegh Béla Hidegkút, Búst... Furcsa falunevek adják a „Medvesalja képletet". Gyermekkoromból ismert csontozat, most rakok rá húst: friss kalandokat. Útbaigazító Ha Almágyból indulsz, menj egyenest délnek. Hogyha el nem tévedsz, mindjárt Bástot éred. Öbást s Hidegkút van jobbra-balra töte, ha meg tovább mégy, hát el juszt Vecseklóre. Hírnév Nem is tudtam, hogy ily ismert vagyok! Két asszonyt mellőzök. Egyik: — Kija'? Másik: — Pálékná' fest. Nem ismered? A péterfalvi asztalos fia. Sándor bácsi, a rokon — Két sört! — törlöm meg izzadt homlokom. — Kik maguk? — áll nekünk egy vén magyar. Alig tudom elhitetni vele, hogy földije vagyok, s ő is rokon. Medves Szép erős hegy. Karikára fekszik, s az öt falut szinte karra veszi. — Valamikor vad betyárok bújták, ma csak csempészekre telik neki. Öbást Padlásajtót festek. Mélyen alattam hátraszegett fejjel négy hajadon. — Sorra nézem őket: hogyha esnék, melyiket kapnám szívesen nyakon Útban Bást felé — Egyházasbást? Ha a hegyen keresztülmegy, tán negyedórányira sincs az út. — Megálltam a tetőn, s egy pillantással összetereltem a két kis falut. Malom az út mellett Ma'om az út mellett csend ordítoz benne, m'ntha a világon már molnár se lenne. TŐZSÉR ARPÄD Uiazás közben pótolja a vizet, szapant, törülközői egy tubus Expres kézmoeószer. Elegendő, ha 1 cm3

-nyi Expres-t a tenyerünkre nyomunk, kezünkön könnyedén szétdörzsöljük — egy perc alatt apró morzsák formájában lepereg minden tisztátalanság. Tiszta kézzel aztán az útravaló uzsonna is jobban ízlik! Kapható minden drogériában és illatszertárban. Miért volt nagy költö Petőfi? (Folytatás a 21. oldalról) Petőfi sorsa se volt más. Átment minden változatán a kisajátításnak, hamisításnak. Az elnyomott, béklyőbavert népnek átadták az apoteózis Petőfijét, ahogy a harcmezőn haldokolva vérével írja a földre: Szabadság. De óvakodtak feltárni életének igaz történetét, fölharsantani harcának támadásbahívó trombitaszavát. .. TZ" ik hát Petőfi igazi örökösei? Azok-e, akik ma is, mint az ő idejében, nyúznák a parasztot, vernék a zsidót, kik potom áron vesztegetnék újra az országot s hajtanák reakciós háborúk őrületébe, idegen satrapák korbácsai alá? Vagy azok az írástudók, akik jobb tudásuk ellenére megtagadják a művészet haladó társadalmi küldetését? Talán az új és újabb labancok, az árulók, a kufárok, a kurafik? Azok-e, kiknek Magyarországjától Adj még a holttestét is ellopatni kívánta? Petőfi igazi örököse a dolgozó nép, az ő népe a parasztság, a munkásság, a dolgozó értelmiség. Petőfi örökösei ma Magyarföldön és mindenütt о jobb jövőért, békéért és szocializmusért küzdő embermilliók. S élükön a szabadságharcok mai hősei, a kommunisták. Mert Petőfi látta a jövőt: Két nemzet lesz a föld akkor s ez szembe fog állni: a jók s a gonoszok, mely addig veszte , örökké, győzni fog itt a jó. De legelső nagy diadalma vértengerbe kerül. Mindegy. Ez lesz az ítélet ... s ezután kezdődik az élet Nagy esemény emlékezetét ünnepelte az elmúlt hetekben a világ: A Nagy Októberi Forradalom negyvenedik évfordulóját. A világszabadság immár nemcsak egy tüneményes költő versében létezik, hanem kézzelfogható valósággá vált a földkerekség tekintélyes részén. Nagy költők mozgalmas sorsának geometriai pontjait összekötve, vonalat látunk, melynek hatalmas íve halálukkal nem végződik, hanem tovább, igen messze vezet. Egy általuk ihletve megénekelt, forró szívvel vágyott jövő tájaira. Petőfi titokzatos csillaga is ott világít, azokon a tájakon. FORBÁTH IMRE 2