A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-07-21 / 29. szám

Akülvárosban, Trnavkfen, a Buígár-utca végében áll az öregek háza Földszintes épület, mint a többi. Talán csak abban különbözik testvéreitől hogy csak abban különbözik testvéreitől melletti napokban csendes öregek üldögélnek. Valamikor menház volt, csavargók, koldusok tanyája. Az irgalmasság, vagy talán az irgalmatlanság ebbe a házba lökte az élet kitagadottjait. Sziget volt, de sivár, kietlen, ahol a hajótöröttek apadt lélekkel vártak a menekülésre. 1954-ben az állam vette kezelésbe a házat s megváltoztatta jellegét. Egyedülálló öreg emberek otthona lett e hely, béke, nyugalom tanyája. Fekete Helenkával, az otthon fiatal vezetőjével járom a szobákat. A berendezés egyszerű: vaságyak, szekrények, asztal, pad, székek. A férfiak szobái ridegebben hatnak, a nőké otthonosabbak, derűsebbek. De ami lényeges: tiszták. Gondos kezek gondozzák a magatehetetleneket. Most is ott találom az egyiket a szobában, tiszta ágyhuzatot hozott. A szoba lakói barátságosak, Valahogy feloldódott bennük az az ellentét, amely ember és ember közé feszül. A küzdés ösztönző ereje elcsitult lelkükben. Megcsendesedtek. Az élet alkonyán megsorvadt bennük a világba zsongó vágy. Megszorítják kezemet, maguk közé ültetnek. Csendesen csorog szájukról a szó s én lelkükbe szeretnék látni, abba a mély kútba, amelyet az élet ásott bennük. Vajon mennyit ért ez az élet? Volt-e benne szépség s értelem? Stenta Anton szavára figyelek. Pirospozsgás arcú, fehér szakállú ember. E városban született, itt talált rá az öregség. Harminckét évig volt nyomdász a Pressburger Zeitungnál. Senkije sincs, mert nem nősült meg. Tavaly került az öregek házába. Itt jól érzi magát. Olvasgat, sétál vagy elbeszélget társaival. Az ellátással nagyon elégedett. Ebben egyébként mindnyájan megegyeznek, ötször értkeznek naponta. A koszt ízletes, elégséges. Takarítanak, mosnak rájuk, ruhát, fehérneműt kapnak s havi ötven korona zsebpénzt! Nincs gondjuk semmire. Anton bácsi után egy magybajúszú ember veszi át a szót. Gazsó István. Élettörténete ennyi: Cselédsorban született, cseléd lett maga is. Nagybirtokról nagybirtokra vetette sorsa. Rossz szót és lebbencslevest kapott. Hogy miért nem nősült meg? Nem akarta nincstelenségét senkivel megosztani. De egyébként is, fiatalságának derekát elrabolta a világháború. Mire visszatalált a vérzivatarból — megöregedett. Mivé lett volna a régi világban? Mit kapott volna az uraktól, akiknek aratott, kapált, akikért vérét hullatta három fronton? Gazsó István bácsi pipagyujtás közben mondja el az igazságot: koldusbotot! Sóhaj szakad ki a lelkekből. Ezzel tesznek pontot a szomorú életút után. Sápadt, apadt tekintetű ember gubbaszt a széken. Azt mondják süketnéma. Monard Alojznak hívják. Magatehetetlen, csendes öregecske. Ki viselne rá gondot? Ki szánná meg egy tányér meleg levessel, ha irgalmat és alamizsnát kérne? Jó, hegy nem kell az országutakat taposnia. Hogy nem veszi meg a tél hidege, nem veri a nyári nap heve'. Öregek, reszketeg kezű, ráncos arcú, tétova tekintetű öreg emberek szólítanak. Erősítgetik, hogy jó dolguk van itt. Akkor kelnek, amikor akarnak, azt csinálhatják, amit akarnak. Jól bánnak velük, gondot viselnek rájuk. És mégis, mégis van ebben valami szomorúság, valami méla bánat. Mintha keresnének valakit, egy nevető ajkú kis emberkét, egy aranyhajú kislányt vagy kisfiút. Az unokájukat, dédunokájukat, aki elmaradt valahol az időben, akit nem ringathatnak térdükön halkan dúdolgatva. Csendesen elhagyom a szobát és átelenben nyitom az ajtót. Néhány öregasszony üldögél az asztal mellett. Egyik olvas, másik terítőt hímez. Ahogy rájuk tekintek, József Attila verse zeng fel bennem emlékezőn: ÖREGEK „Vén, ráncos arca majdnem fekete, Kiszítta régen már a nap heve. Fogatlan szája bús sóhajüreg, Oly csöndes néni és olyan öreg, Fonnyadt karjával múltakat ölel. Halálra vár s az tán sosem jön el. Egyformán csöndes, zajt sosem okoz, Sovány kezével lassan elmotoz." A szoba napos, barátságos. Az asztalon virágcsokrot ölel a váza. A megszépítő asszonyi kéz nyomat viseli minden. Ezek az őszhajú matrónák talán még barátságosabbak, mint a férfiak. Szívesen beszélnek, megnyitják szívük zsilipjét. Neveket, évszámokat jegyzek fel. Bárov Terézia,, 67 éves. Hubo Mária 73 éves. Pozsonyeperjesről került a fővárosba. Kozmán Rozália 79 éves. Elmúlt, tovaszállott éveikről beszélnek. A visszaintő örömről és csalódásról. Hírtelen megszólal az ebédre hívó gong. A beszélgetést félbe kell szakítani. Mig ebédelnék, kiülök a ház előtti padra s elnézem a szépen gondozott virágokat. Valaki vállamra teszi a kezét. — Jöjjön csak, fiam, jöjjön — mondja Hubo néni barátságosan és odavezet a virágágyakhoz. Mutogatja, becézgeti, néven szólítja a virágokat. Megsimogatja az árvácskákat, a georgina bokrokat, a Margitszegfűt, a zöld floksziát, és mesél az életéről. Egy szegény asszony csendes tragédiáját zokogják a szavak. Férje elesett az első világháborúban. Két gyerek maradt utána: egy fiú és egy lány. Keservesen nevelte őket. Éjjel-nappal dolgozott, hogy kenyeret adhasson kezükbe, hogy emberré érlelje őket. Végtelen szeretettel csüngött rajtuk. Ügy táplálta őket, mint madár a fiait. Az évek elröpültek. A gyerekek felnőttek, megcsaládosodtak, s Hugo néni mgöregedett. S akikért élt, azok eldobták maguktól, így került az öregek házába. Fia, lánya, veje, menye s unokái élnek a városban. Járnak az utcán, sétálnak, kirándulnak, esznek, isznak, szórakoznak, de nem jut soha eszükbe, hogy a közelükben Trnavkán él egy öregasszony, aki szeretné ölébe vonni unokáit, s aki sóvárogva vár arra a szóra, hogy: édesanyám. Nyílik az öregek házának kapuja, s Hubo néni reménykedve pillant a látogatóra. De csalódik, mert nem a fia jött s nem a lánya. Két éve nem látta őket, két év óta nem mennek felé, s Hubo néni kötényébe rejti sírását... Elmúlt az ebédidő. Az öregek kiszállingóztak az udvarra. — Jó volt-e az ebéd? Bólogatnak. — Jó volt. Paradicsomleves meg tejbe-' dara. Holnap hús lesz. Hajlott öregember veszi át a szót. Nagymegyeri. Fiatalsága csupa küzdés, verejtékes munka. Uraságoknál szolgált. De ha kínnal is, jajjal is, felnevelte gyermekeit. A Iányáék most házat építenek, s mert felében adósságra építik, édesapjukat elküldték az öregek házába. Tehertétel lett. Ha kifizetik az adósságot, majd visszaveszik édesapjukat. Feri bácsi legalább is ebben reménykedik. A többiek msolyognak Feri bácsi szavain. Sejtik, miért került ide. Jaj, de nehéz erről beszélni! Tehertétel lett a szülő, mert nem bír többé pénzt keresni. S a lánya, aki építkezik, ellöki magától. Az édesapja már nem érdemli meg a tányér ételt, hiszen nem hajt hasznot. Hogy felnevelte? Hogy reszketeg öreg emberré nyomorította a munka? Nem számít. Kötelessége volt. Nehezen törnek fel a szavak az öregek torkából. És súlyosan koppannak. — Egyszer mindenki megöregszik! Bizony mindnyájan megöregszünk, s velünk is megeshet, hogy ellöknek maguktól gyermekeink. És milyen szörnyű csalódás lenne ez. Belérokkanna a lélek, s elvesztené értelmét az élet. Rendünk nem hagyja magára az öregeket. Gondoskodik róluk. A fiúi szeretetet, a gyermeki ragaszkodást mégsem pótolhatja Vallatom a körém telepedő öregeket. — Milyen érzés az öregség? — Nem jó — feleli Stenta Anton bácsi. — Talán könnyebb lenne elviselni, ha nem kínozná az embert a betegség. Majd mosolyogva hozzáteszi: — Az öregek háza: a halál pitvara. Bárov Terézia megjegyzi: — Nem érzem magam öregnek. Gazsó István azt mondja: — Jó most öregnek lenni, mert az állam gondoskodik rólunk. Én úgy érzem itt magam, mintha nagy ünnepségen volnék. Mindnyájan rábólogatnak. Ebben mindnyájan megegyeznek Mucska Feri bácsi elrévedő szemmel sóhajtja: — Istenem, Istenem! A negyvenedik év után oly gyorsan szállanak az évek, a% ember észre sem veszi. Szeretném tudni, mi volt életük tartalma? Mi az élet alapja? Szinte egyöntetűen vallják: A munka. . A munka éltette, a munka segítette őket át az élet nehezén. S még most is ösztönzi őket ez a rejtelmes erő. Csendesen tesznek-vesznek. Megöntözik a virágokat, segítenek a konyhán, tisztogatják közös otthonuk tájékát. Megtörtek, megöregedtek, de a dolgozó társadalon nem feledkezik meg róluk. Megbecsüli őket öregségükben. Hadd öntözzék a virágokat, hadd álmodozzanak, emlékezzenek a zsongó, susogó Iák alatt. DÉNES GYÖRGY, 11