A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-12-15 / 50. szám

Német szobrász Prágában zok között a jelentős külföldi képzőművészek között, akikéi nek műveit az idén Prágában láthattuk, egészen külön helyet foglal el Fritz Cremer, a jelenkori német szobrászat egyik legkiemelkedőbb, legerőteljesebb egyénisége; plasztikai és grafikai műveinek gyűjteményes kiállítása, mely október végén nyílt meg a Szláv-sziget csarnokában, komoly művészi élménye volt a csehszlovák fővárosnak. Mert az ötvenéves szobrász eddigi életmüve mélyen a mában gyökerezik, annak megrázó élményanyagából meríti nemcsak témakörét, hanem tartalmát és kifejezési formáit is, s harca a szocialista világnézet plasztikai kifejezéséért olyan eredményeket mutat, amelyek időtálló művészi kritériumokat engednek érvényesíteni. Cremer művészi felfogása emberi magatartásának haladó szelleméből ered. Már diákkorában — a hitlerizmus hatalomrajutásakor — kezdeményezője volt annak a tüntetésnek, mellyel a német munkásság tiltakozott Käthe Kollwitznak a Porosz Művészeti Akadémiából való kizárása ellen. Számára egy pillanatra sem volt kétséges, hogy a társadalmi erők élethalál harcában művészetével ki mellé kell állnia. Első hatalmas reliefje, mely az „Anyák panaszát" ábrázolja, vádat kiáltott a gestapo felé, a ,.Haldokló katona" portréjában pedig saját arcát mintázta meg. Ezekben az esztendőkben (1936—1938) készülnek a „Munkásasszonyok", méretükre kicsiny, de mondanivalójukban s plasztikai kifejezésükben monumentális figurái, melyeket az „Anyák" panasztmondó, drámai szoborcsoportja- követ. Belőle hő ki 193P végén a „Katona édesanyja" megrázó erejű, tragikus alakja, így válik az asszonyi alak — « benne az anya motívuma — Cremen művészetében az emberi szenvedés legmélyebb szimbólumává, s e szimbólum művészi kifejezése köré csoportosul alkotásának első korszaka. Második korszaka akkor kezdődik, amikor a háború véget ér s Cramer kiszabadul a jugoszláv fogságbői. Bécsben telepszik le, és tanár lesz az Iparművészeti Főiskolán. E négy esztendőt arra használta fel, hogy megtalálja a fasizmussal szemben érzett gyűlöletének művészi kifejezési formáját, s a háború áldozatainak szánt emlékműveiben leszámoljon a múlt rémeivel. így született meg a „Szabadsághős" című vázlata az auschwitzi koncentrációs tábor emlékteréhez, aí „Vádoló" s a „Felszabadult ember", e két remek előtanulmány, második korszakának fő müvéhez, a fasizmus áldozatainak eimlékszobrához a Bécsi Központi Temetőben. De ugyanakkor számcs más művön- is dolgozik: vázlatokat készít az Osztrák Kommunista Párt Központi Bizottsága 12 vértanújának emlékszcbrához, egy háborúellenes emlékműhöz, amelyet Budapestnek szánt, plasztikai kifejezést ad Berchtold Brecht forradalmi verseinek (ö Fallada!) s megmintázz Ebensee és Mauthausen számára vértanú-szobrait. S bár a megszállottság lázával alkot, készséggel fogadja barátai kritikáját és addig birkózik témáival, mlg meg nem találja számukra a végleges kifejezést. Lezárt, leegyszerűsített, nagy formáikban alkot, melyeket ibe-liső pátosz hajt a monumentalitás felé. 1950-ben meghívást kap Berlinibe, s itt tagija lesz a Német Művészeti Akadémiának, átveszi a szobrász-mesteriskola vezetését és elnyeri az államdijat. Berlinben művészi fejlődésvonalának harmadik korszakába lép: megválik a müveit eddig: többnyire jellemző dekoratív hatású, szimbolikus kifejezési formától, s realista formanyelvre megy át. Nagyszerű, életteli portrék (Dr. Mamann művészettörténész, Wang-li-huo, a kínai néphadse'reg- hőse, gyári munkások, bányászok mellszobrai, mindenekelőtt pedig Marx Károly márványból faragott monumentális feje) jelzik fejlődésének egyre tisztábbá alakuló útját. E fejeken, s az archaikus szépségű női torzókon és akttanulmányokon keresztül gyűjt erőt élete főművéhez, a buchenwaldi koncentrációs tábor áldozatainak hatalmas emlékművéhez. Abban az -elgondolásban, amelyben Rodiin egykor a „Calaisi polgárok" szoborcsoportját megfogalmazta, epikus vonalban vonultatja fel világukkal önmagukba zárt s egyéni tragédiáktól duzzadó figuráit, melyeket nemcsak a mesteri térkompozíció foglal törvényszerű egységbe, hanem a közös sors tudata is. A csoport első vázlatát Cremer még egyetlen szemszögből komponálta, melyben ütésszerűen támadják meg a figurák a néző érzékeit. Később feloldotta alakjait megkötöttségükből, kiszélesítette a níéző szemszögét, s a szenvedés általános érvényű összjátékává fokozta a drámai -kompozíciót. A mű közvetlenebb és emberibb lett. És a csoportból egyre inkább kiváltak annak hősei, hogy a maguk mődjáin küzdjenek a halállal az életért. E fogalmazás még mindig nem végleges. De végső formába fejlődött már a csoport néhány alakja, a harcos, az elbukó, a kiáltó és a hős. Ezekben látta megi Cremer és fejezte ki eddig legtökéletesebben korának hőseit, azokat a férfiakat, akiknek hitéből, erkölcsi erejéből egy új élet születik. A buchenwaldi emlékmű alakjainak szobor-vázlataiban érte el- Cremer művészetének tetőpontját, azt a fokot, amelyen többet ad, mint korának szobrászai. Mert a tegnap élményanyagából a holnapra tud utalni. T. B,