A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-12-08 / 49. szám

J\ rendező munkájn i. A színház komoly dolog, még ha műkedvelök is játsszák. Éppen ezért nem lehet közömbös, hogy műkedvelőink aránylag hatalmas tábora irányítás nélkül tévelyegjen. Az irányítás tehát, igenis fontos. Az ezzel összefüggésben már megjelent írások rámutattak a színjátszó-mozgalom és a darabválasztás szempontjaira, míg ezúttal a rendezői munka és a színpadtechnika kérdését taglaljuk. * * * Nem a színpadmüvészét tudományos ismertetése a szándékunk; ehhez nagyobb terjedelmű színháztudományi értekezés lenne szükséges. De szeretnénk megemlíteni és kiemelni a művészetnek azokat a jellegzetesebb részeit, lényeges problémáit, amelyek főleg a rendező művészetének idevcn kozó megállapításaival függnek össze. Űgy véljük, nem fölösleges erőpazarlás, ha mindenekelőtt olyan alapfogalmakat, szabályokat és hagyományokat tisztázunk, amelyek által magasabb színvonalra emelhetjük idevágó tudásunkat. Tapasztalataink azt bizonyítják, hogy az ilyen írások lényegében megkönnyítik színjátszómozgalmunk munkáját, sót serkentőleg Itatnak fejlődésére. Ezekre az elméletekre már csak azért is szükség van, hogy könnyebben megérthessük és foglalhassuk egybe mindazokat a felmerült szakkérdéseket, amelyek munkánkban előfordulnak. Ezeket az elméleti tételéket azért fejtegetjük itt, hogy a tehetséges ember megismerje a színpadművészetet, a színjátszás sok évszázados gyakorlatából leszűrt eredményeket, tehát tudatosítsa mindazt, amit a' szereplő a pillanatnyi ihlet hatására ösztönösen végez a színpadon. A gyakorlat és az elmélet együttes alkalmazása mindig biztosítja a fejlődést. Az elmélet megvilágítja a gyakorlatban rejlő dialektikus gondolkodást, ennek következetességét és rendszerbe foglalja a gyakorlatban mutatkozó jelenségeket. Az emberábrázolás A színjátszás: emberábrázolás. Legfőbb célja, hogy a szereplő minden darabban más embert formáljon. Az emberábrázolás pedig átlényegülés. Ilyenkor az egyén tudatosan 'égi ki magát a saját, mindennapi életéből valósággal elszakad rendes énjétől, és, egy látszatra idegen gondolatnak, érzelemnek adja át magát, s ezzel válik más emberré. De mindenképp lehetséges az. hog- az egyén — még ha műkedvelőről van is szó, akinek a modcra, elképzelése. tehát egyénisége is sajátos — mindig más embert ábrázoljon? Ez bizony lehetséges: Hiszen éppen ebben van a színjátszó-képesség titka, hogy minden alkalommal más embert ábrázolhatunk. A szerep Az emberábrázolás anyaga a szerep, vagyis a szövegbe foglalt gondolat, amelyben el kell képzelnünk a személy lelki állapotát, vérmérsékletét, jellemét, hangját, alakját, külsejét, mozgását stb., hogy így bontakozzék ki az író szövegéből az élő ember. Ez természetesen nem egyszerű szövegmondással történik. A szereplőnek azokba a lelki állapotokba kell magát beleélnie, amelyekből mintegy ösztönösen születnek a drámaíró mondatai. Ha pedig a szereolö a rendező segítségével már beleilleszkedett az „idegen"" lelki folyamatba, át tudja majd élni szerepét a közönség előtt is. Minél jobb a szerző szövege és minél egységesebben megrajzolt az alak, tisztább a jelleme, annál könnyebben alakulhat és formálódhat a szereplő színészi munkája. Ezt azután képzelöerejével felfokozva, a rendező utasításainak figyelembevételével csiszolja. Ezt nevezzük emberábrázolásnak, tehát színjátszásnak. A színész a szerep szövegével szemben önálló művész, s egyéniségétől függ, hogyan formálódik majd benne a figura és a szó, hogyan válik benne emberré a mondanivaló. Minél komolyabban mélyül el szerepében, annál inkább sajátjává válik az író szövege, s elemi erővel tódulnak majd ajkára a megtanult szavak. A realista színész tehát nem másol, nem utánoz abban az értelemben, hogy valakinek a beszédmcdorát, járását, alakját mintázza meg a színpadon. De utánozza az életet vagy a természetet, ha adott helyzetben úgy fejezi ki érzéseit és gondolatait, ahogyan ugyanabban az esetben az író által megrajzolt alak termé. Ez valójában már nem is utánzás, mert az igazi művészet mindig eredetit nyújt, hiszen ezzel nemcsak a látottat, hallottat fejezi ki, hanem a benne izzó érzelmeket, vágyakat, sejtelmeket is felszínre hozza, melyeket a szerep szavai ébresztenek lelkében. Ezt nevezzük képzelőerőnek. Ez a művészetben éppoly lényeges, mint a közvetlen megfigyelés, s ez a mai műkedvelőnek is kötelessége. A szereplő Az átélés meggyőző ereje szerint a szereplőket különböző osztályokba sorolhatjuk. A kevésbé tehetséges közülük alakoskodik, utánoz, fényképezi az életet, komédiázik, ripacskodik. Azt képzeli magáról, hogy ö nagy,művész, a világ közepe. Sajnos, ebből a fajtából műkedvelő színpadainkon is elég sokat találunk. Nem kevesebb az olyan típusú szereplök száma sem, akik már alakítanak ugyan, játszanak is, de mindössze külsőleg értelmezik szerepük hatását. A harmadik; a színművész, aki él a színpadon és a szerep lényegét hozza. Nem áll az író és a közönség közé, hanem átéli szerepét, s a néző elhiszi, hogy a színpadi alak valóban az adott szerepiötöl kapja életét. Nem személyi varázsával, hanem egyéniségének erejével hat. S ez a lényeg, mert a játék csak szórakoztat, viszont az átélt „játék" a közönség bensőséges élményévé válik. A színművészetnek tehát további célja, hogy élményt is adjon a közönségnek. A színpadi mozgás, a mozdulat és az arcjáték Szóljunk még egy pár szót a színpadi mozgásról is. Á szereplő úgy mozog a színpadén, ahogy jelleméből és helyzetéből szükségképp következik. Ezt a jellegzetes mozgást főleg tehetsége sugalmazza, és helyessege, valódisága kizárólag átéléssel érhető el. A szereplő képzelőereje segítségével felidézi a rábízott alakot, beleéli magát a szerepbe, s ha elég erös az átélés, akkor a szükséges mozgásanyag úgyszólván magától adódik. Ez az ösztörtös, közvetlen mozgás teljesen megfelel a szövegnek. Szinte a szavak súgják a szereplőnek, ogyan mozogjon, mit kell tennie. Ezt azután a rendelő egységbe foglalja, javítja, erősíti vagy tompítja, egyszóval irányítja. Tehát orvosolja a zavaró hibákat, mérsékli vagy (okozza aiz ütemet, s ezzel valószínűsíti az átélést. Az is lényeges, hogy a szereplő milyen vérmérsékletű embert ábrázol, és milyen helyzetbe kényszeríti az adott szerep, mert a nyugodt és a nyugtalan ember mozgása közt nemcsak a mozdulatok szabályos váltakozásában, de annak mennyiségében is eltérés lehet. Ha a szereplő mozgásában nincs változatosság, vagyis ha egy lelkiállapotott állandóan ugyanazzal az ütemmel fejez ki, vagy ha nincs tekintettel a színpadon lejátszódó cselekmény időpontjára és körülményeire, menthetetlenül unalmassá, gépiessé válik. Itt jut fontos szerephez a gesztus és az arcjáték. Akkor igaz és jellemző a mozdulat, ha a néző úgy érzi, hogy az adott helyzetben és lelki állapotban ő is* ugyanazt tenné. Tehát nem a szereplő érdeikli öt, hanem kizárólag az általa életre keltett alak, vagyis a szerep, amely a valósággal egészében összeforrt. Tanulság: arra kell törekednünk, hogy embereket, emberi hangulatokat és emberi sorsokat ábrázoljunk. S mivel az életben is gyakran mozdulatokkal adunk hangsúlyt beszédünknek, a kiegészítő geszt J-sokra a színpadon is nagy feladat bár -!. A színpadi beszéd A hangszínek kimeríthetetlen gazdagságában rejlik a természetes színpadi beszéd. A szó valamennyi lélektani elözrr. nyét és viszonylatát tehát hanggal kell kifejeznünk. De még azt is, ami a zárójelekben és a sorok között van, vagy pedig az egyes jelenetek, képek pergésében lüktet. A konfliktus a színész részére nem más, mint az alapeszme drámai kifej :;ője. Igv válik az alapeszme a konfliktusok r<vén a néző számára világossá. A drámai feszültség ilyen értelemben a szembe áhított ellentétekből fejlődik ki. Az egyes típusok közötti különbségek vállnak ellentmondássá, s ez az ellentmondás erősödik a párbeszédekben a darab cselekményi ellentétének nyílt ö jzeütközésévé. A színpad az élö nyelvet műveli fejleszti, csiszolja. A szöveg mondatain kívül a szereplő hanglejtése, hangsúlyozása és kiejtése hangszere'i a nyelv muzsikáját. A jól megrendezett előadás tehát ilyen értelemben nyelvművelő is. Az alak é/

a hang gazi értékét a színjátszás szempontjából a színezőképesség vagyis a s:mulékonyság, továbbá a változatosság, az átérző, átélő- és átalakítókészség adja meg. Az alakot mint formát, s a hangot mint anyaget önmagunkban nem tekinthetjük művészi értéknek, mert mögöttük kell éreznünk azt az érzékeny és a hajlékony színészi lelket, amelynek örök változatossága, állandó rezgése teszi elevenné az embert. A színészi hang és a színpadi beszédmód két külön fogalom. A hang egy természetes adottság, a színpadi beszédmód pedig eszköz, moly állandóan formálódik. A ió szereplő hangját színpadi beszéddé alakítja, hogy így híven adhassa vissza az alakított személy lelki állapota-:. A belső művészi illúziókeltés lényeges eszköze tehát a beszéd, amely a szerzői mondanivaló hangtani megelevenítését célozza. Ennek logikai és zenei feltételei kétségtelenek. Az ésszerű momentum: a szöveg értelmes tagolása az írásjelek figyelembevételével. E nélkül nehezen értenők meg a szövegben rejlő gondolatok helyes(Folytatása a 13. oldalon.) 9