A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-12-01 / 48. szám

оушщ A Béke Világtanács indítványára ebben az évben ünneplik Publius Ovidius Naso, római költő születésének kétezredik évfordulóját. A nagyszabású ünnepségek jelentős részét a Román Népköztársaságban tartják meg, mivel a nagy költő Augustuscsászári, sz. e 8-ban a Fekete-tenger melletti Horniba száműzte. Itt is halt meg i. sz. u. 17-ben. Ovidius, a római felső tízezer főúri kényelemhez szokott tagja és kedvelt költője — a pajkos diákok titokban olvasott népszerű olvasmányának, az Amoresnek és Ars Amatoriának szerzője — azonban barbár magányában sem veszítette el alkotó kedvét. Itt írta meg a fényes Róma, a kitűnő társadalmi körök és a nagyvilági életmód elvesztése felett kesergő műveit, a Tristiát és az Epístola ex Ponto-t (Pontusi levelek). Vallomása szerint ugyan megbarátkozott új környezetével is, a vad szarmata népekkel, de szívében mégis kiolthatatlanul élt a vágy, hogy még egyszer visszatérhessen álmai városába — Rómába. Kegyelmi kérvényét a császár azonban elutasította, habár bűne nem volt nagy: állítólag sokat tudott a császár leányának magánéletéről. Ovidiust a császári önkény sem tudta örökre elhallgattatni. Müvei: a mondi szerelmesek egymáshoz írt verseit tartalmazó, finom lélektani felépítésű költői levelei, Heroidesei, valamint a görög és római mitológiát felelevenítő keretes elbeszélések, a Metamorphoses és Fastorum libri, kitűnő tatinságukkal, tökéletes verstechnikájukkal és sziporkázó szellemességükkel nemcsak a kortársak, hanem az utókor teljes elismerését is biztosították számára. Amikor a virgonc diákok akadozva skandálják. Aurea prima kezdetű sorait, az utókor elismerésére vágyó költő lelkét bizonyára jóleső érzéssel tölti el a tudat, hogy elérte minden költő leghőbb vágyod — a halhatatlanságot. M A Száműzetés dalaiból (Részletek) úlnak az évek, szokja a jármot az ökre parasztnak, És megbékülten nyújtja igába nyakát; Múlnak az évek, a hámba szokik megtörve a ló is. Lágyult szája szelíd, tűri a vas zabolát; Múlik idö és pún pusztán szelídül az oroszlán, Tompul indulata, nem vad, mint azelőtt; India szörnyeteg állatjának mestere int, és íme, idő multán enged a bősz elefánt; Múló évnek müve: kocsányán duzzad a szőlő, Érve kicsattan a szem majdnem a nedveitől; Múló hosszú időtől szökken a búza kalászba S érlel fát az idő: a'ima fanyar ne legyen; Elkoptatja a földtúró vasekének az élét, Szétmállaszt az idő gyémántot, köveket; Megszelídíti a bösz harangot múlása időnek És enyhíti a gyászt, könnyül tőle a szív. Sokmindent hoz a csöndes lépte a lomha időnek, Csak nékem nem hoz bánkődásra vigaszt. Kétszer telt meg a csűr és kétszer már a boroskád, Hogy haza nélkül kell élnem aszámüzetést. Hosszú bár az ide, mégsem szoktam meg a sorsom. Enyhülés nélkül érzi a lelkem a bút. „Jármától gyakran húzódik a vén ökör is még, És a betört ló is rágja a zabla vasát." II. > zobrot formált rólad a müvem, jó feleségem, Kit jobban szeretek, mint szeretem magamat. Meglehet az, hogy a sorsom megtépázza babérom; Szellemem őrzi tovább fénylő, szép nevedet. Míg csak a versem olvassák, olvassa a nép imajd Rólad e verssorokat, nem temet el feledés. Lesz, ki a férjed sorsa tmiatt sajnál, de akadnak Mások, akik sorsod vállalnák szívesen. Azt mondják majd, boldog voltál, és irigyelnek, Hogy te megosztottad vélem a végzetemet. Kincseket adnék: annál több nem volna, mit így kapsz. Nincs, aki sírba viszi kincseit, vagyonát. Én örök életet adtam néked, lásd, amit adtam. Annál többet nem nyújthattam teneked ... III. . attyú tollazatára hasonlít már a hajam, már Barna halántékom festi fehérre a kor, Lomha, erőtlen vénség évei már fenyegetnek. Lassacskán nehezen húzom a tagjaimat. Most idején is volna talán, hogy vége szakadjon Gyötrődésemnek, s éljek, gondtalanul. Megláthassam végre • házam s benne az oltárt, És most gazdátlan szántóföldemet is, Hitves ölében, jó unokák közt, végre hazámban Érjen békében majdan öregkorom el. Egykor hittem: majd túlélhetem ezt az időt és Méltán bíztam: a sors egyszer megszabadít. Ám nem akarta nagy isteneinknek kénye, mely engem Szárazon és vízen át szarmata földre vetett. Rongált gályát is száraz műhelybe emelnek. Hogy ne szivárogjon rejtve ölébe a víz; És a kivénhedt jó lovat is legelőre kihajtják. Hogy ki ne múijék ily csúf-szégyenletesen; És a kiérdemesült veterán, ha a harcra öreg már, Fegyvereit leteszi ős oltárok elé: Itt van hát az idő, meggyengített az öregkor, Adják meg nékem is végre az obsitomat. Itt az idő, hogy már ne bolyongjak e távoli tájon, S szomjamban ne igyam géták kútja vizét... (Fordította Erdödy János.) Szerkesztői üzenetek OROSZVÁRI: Ismétlen beküldött verseire adott bírálatunkat időközben már bizonyára olvasta. Ezért most csak a Hazavágyók dala és a Sárgult levél cimü névdexkísérletére válaszolunk. Hogy kísérletnek nevezzük, az magában véve is azt <elzi, hogy minden igyekezete ellenére sem tudta eddig megtalálni a népdal igazi hangját. Nagyon a felületen marad, közhelyeket alkalmaz, pedig a népdalnak éppen a nép lelkiségét, mélyről fakadó érzéseit kell tükröznie. „Őszirózsa, fehér őszirózsa, A bánatunk mintha közös volna: Te siratod a tavaszi álmot, Én siratom el a boldogságot!" Ez bizony távol áll a népdal hangulatától, inkább olcsó műdal hatását kelti. Ne gondolja, hogy minden „nem hivatásos" költő csak népdalt írhat. Ezzel kapcsolatban nagyon sok a gyenge kísérlet é; a hamis elképzelés. Népdalt írni nem könnyű dolog. A népdalok többnyire a nép ajkán születnek, és csak olyan nagy népi költőknek, mint pl. Petőfi, vagy Arany — a versei váltak népi tulajdonná. Ez is ellentmond az Ön nézetének, hiszen ők is „hivatásos" költök voltak. Tanulmányoznia kellene a népköltészet elemeit. MOLNÁR, KARLOVY VARY: Tiszt el fűk lelkesedését és azt a vallomását, hogy legkedvesebb perceit a versírással tölti. Versei azonban kezdetlegesek, hemzsegnek a frázisoktól. Ha őszintén is gondolja, nem érlelte élménnyé a mondanivalóját. Ezért csak külsőséges megállapításokig jut el: Igen, most az egyszer tévedtetek, mert minden haladó ma itt áll velem. vagy: Mert itt nálunk bármerre nézz, láthatsz gyárakat s színes meoét... Nem gondolja, hogy leegyszerűsíti c. dolgokat? A helyesírással is hadilábon áll, s ez ugyancsak csökkenti munkáji értékét: „Tudom a s zt, hogy te vagy anyám az e g gyetlen lélek." Sokat kellene tanulnia, olvasnia, hogy e gyengeségeit leküzdje. P. LÁSZLÓ, SZEPSl: Jól mondta Önnek Bábi Tibor: van tehetsége. Versei azonban csekély kivétellel még kereső próbálkozások. Gyakran alkalmaz valószerűtlen képeket, pl.: „Égő szemed kékes tükrén a boldogság csónakázott" vagy: Az emléked egyre jobban folyik szét a szemem előtt, mit az este leszáf-tával a homályság (?) a földbe szőtt. и