A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-11-24 / 47. szám

nép. Sőt a? egyiknek ritkás szőke bajusza is van. — Ott leszel este a mulatságon, Eszti? — fagqatják kajánkodva a lányt. Mert ugyan minek fenne ott? Sípos Eszti meg var babonázva. Már-már amnyiíra nevetséges, hogy hangosan kuncognak rajta. Nem veszi észre. Sürög forog, önt a fiúknak, kínálja őket, iszik ő is. Egy pohárka pálinkát felhajt egyszerre, aztán könnyes szemmel köhög, mert csípi a torkát. És nevet, sokat nevet... — Eszti! — figyelmezteti az anyja — Eszti... Mikor kitámolyognak a locsol Ck, az egyik, a Varga Zoli valami ilyet motyog: — Ezzel az Esztivel ki lehetne még Mrni... Neim is olyan rossz ... — Erigyü — röhögnek ketten — vén az má|r. Meg Ügyetlen is biztosan... Varga Zoli jól megtermett, markos legény. A1

körme alatt mindig fekete, olajos. Lánctalpas traktorral jár, attól. Meggondolatlan és heves, mmt általában a fiatalok, akik ötvenöt lóerőnek dirigálnák és ezért nagyon erősnek érzik magukat. Szeret inni, néha mértéktelenül. Sípos Eszti döntött. Eiste elmegy a mulatságba. A pálinka, a fiúk okozta mámor valamit megmozdított benne. Alaktalan, meghatározhatatlan érzést. Nem túl erös, kissé lehangoló és fájdalmas. Vágy? Talán! De mi után? Hiszen hosszú, józanul átgondolkozott éjszakákon régen elrendezte ő . már magéban, hogyan fogi élni Hogy jobb, ha nincs férfi, mert legalább nincs vele gond, és talán ki sem bírná az állandó gyerekbögést meg pelenkamosást. Igaz, mikor nagyon őszinte akart lenni magához, bevallotta, hogy mindez önémítás és csalás. Egyszerűen nincs férfi nincs család. Bele kell nyugodnia, hogy nem kell senkinek. Tükörbe nézett és megállapította, kl tudja hányadszor, hogy nem szép és öregszik. Látta apcán a ráncokat, egyszerűen simára fésült, hátul régimódi kontyba csavart haját. Szinte megijedt a látványtól. De valami dac lobbant fel benne. — Elmegyek — dobbantott — elmegyek!! Este elment egyedül. Beült egy sötétebb sarckba és félénken aggódva körülnézett, nem lát-e rászegeződő gúnyos szemeket. Ügyet sem vetett rá senki. Fúvószenekar játszott, újdonság a faltiban, csupa divatos számot, aminek legtöbbjét a rádióból ismerte. -Semmi nem történt, csak a délelőtti tompa sajgás erősödött benne. Táncolni nem kétték, talán észre se vették ott a homályos sarokban. ' „Haza kellene mennem — töprengett éjfél körül — késő van már. Mire várok?" — Hát eljöttél Eszti? — huppant le -melléje valaki Idegenül nézett rá, annyira lefoglalták előbbi gondolatai. Talán meg sem ismerte Varga Zolit, aki még most is ittas volt egy kicsit és nyugtalan. Forrt, lázongott a vére, italkorbácsolta, zúgó vérei. „Nő kellene — motoszkált benne a gondolat egész este és nem -hagyta nyugton. — Nő kellene, de olyan... — dobolt az agyában, amikor Esztit meglátta a sarokban. — -Ni, itt az Eszti! ö is kellene? Ö is! — és leült melléje. — Nem táncolunk, mert az furcsa lenne, kinevetnének, de hazakísérem!" Eszter elámult. — Hazakísérni? Eingem? — nevetett keserűen. Am önmaga előtt is szégyenkezve, de elszántan próbálta mentegetni a fiút s magát Mert nem olyan öreg ő még. Harminc év. Fél' élet csupán! S annak is a fele gyerekkor. Mit élt ő eddig? Fogta már át férfi a derekát? Hát fogta, igenis fogta, de az régen volt. Al-ia emlékszik rá. Ez meg még gyerek itt, talán csókolni se tud úgy igazán. No és ha tud, mi van abban? Ha másnak lehet, neki is -lehet'. Miéit is ne? Milyen erős és meleg a keze ennek! És a lehelete. Kissé pálinkaszagú, meg cigarettafüst is érződik rajta, de nem kellemetlen. Megnyugtató, sőt ingerlő. Már nem is érzi azt a bántó tompa sajgást őtt benn. Kacagni szeretne, .harsogva nevetni, akarná, ha sokan néznék és irigykedve suttognák: „Ni csak, Sípos Esztinek udvarolnak." Ahogy eddig nem vették észre, most sem tűnt föl senkinek, amikor kisurrant. Varga Zoli súlyos, meg-megbotló léptekkel követte. Sötét, szeles éjszaka volt odakint, egészen hűvös koratavaszi idő. Teste lelke fázott Esztinek, hideg ködök úsztak a szeme előtt, meg-megborzongott. Kietlen volt számára az egész világ, csak Zoli hevített benne. Árasztotta a meleget, mint egy izzó napkorong, a Sípos Eszti harmincéves szürke egének napja. Jó volt megfogni a kezét, hozzábújni, átölelni, belecsókolni a bronzbarna nyakába. Apró, csuklásszerű zokogások, félig magánkívül elSóhaitott jajok keltek életre az Eszti ajkán. Tehetetlenül vergődött a fiú karjai között, de nem, nem akart semmire sem gondolni... Aztán néhány hétig kétségek között élt, de talán két hónap múlva teljes bizonyossággal megállapította: gyereke lesz. * » * ,;Nem... ez nem történhet meg; — futott ét agyában ösztönösen először, a bizonyossá levés percében — semmi esetre. Belehalnék a szégyenbe!" Hallott már hasonló esetről és egy asz' szcnyt is ismert a szomszéd faluban aki... megcsinálná... Éjszakai álmát keserves gyereksírás kísérte. — Nem — sikongott fel álmában — nem szabad! Még élni akar, hiszen azért sír...