A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-11-24 / 47. szám

ci Elhatározta, hogy este beszél az anyjával. Nam tudta pontosan, mit fog mondani, akkor sem volt egészen tisztában önmagával, amikor kibuktak száján a szavak: — Édesanyám, nekem gyerekem lesz! Az anyja úgy nézett rá, mintha nem értené, csak a szeme tágult nagyra, ijesztő nagyra hirtelen. — Jézus Mária! szaladt ki a száján, mint egy csuklás. — Jézus Mária ... Aztán megfordult. Imbolygó léptekkel a tűzhelyhez futott. A vacsorát kezdte kavargatni, mirttha, semmi sem történt volna. — Jézus Mária — suttogta még egyszer később, álig hallhatóan. Eszti az asztal mellett ült, kissé meggörnyedve. Néha gömbölyű könnycseppek perdültek ki szeméből, végigfutottak az arcán. Ijedten összerezzenve törölte le. Gondolta, hogy neki még sírni sem szabad. — Holnap beszélek apáddal — mondta később az anyja és valami melegségi volt a hangjában. A nők, közös asszonyi dolgaikban hajmar megértik egymást. És elnézőek ilyenkor, szokatlanul elnézőek. — Biztos vagy benne? — kérdezte másnap az apja. — Igen. — És ki...kitől? A felelet, inkább sóhaj, mint .kimondott sző. alig hallható: — Varga Zoli... öreg Sípos nem indulatos ember. Egyszerre nagyon, nagyon szomorú lett. Arca csupa fájdalom és kétségbeesés. — Hiszen ... hiszen az még gyerek ... Nem vesz feleségül soha. — Nem baj. Nem is akarom. — S a... a... Nem bírta kimondani, hogy a gyerek Az újszülött. — Meg fog születni — nézett a harminc éves lány az apja asztelon nyugvó kezére. Az eres, szélfútta, durva kéz ökölbeszoruilva feküdt a viaszosvftszon terítőn és reszketett. Néhány percig még ott ültek csendben, neim nézve egymás szemébe, aztán az apja kiment, ő pedig lefeküdt. — Meg fog születni... meg fog születni — suttogta — akarom. Most hegy magában elintézte az ügyet, már nyugodtabb volt. De még; közelről sincs rendben minden. Beszélni kell még Varga Zolival és a faluval. Zoli a könnyebbik eset. neki az apja is szólhat. Igen, hogy jöjjön el holnap. Megbeszélni. De a falu, a falu az más. Sokkal nehezebb. Ki kell menni az utcára és kutató szemeket érezni a testen. Köszönni és beszélgetni az ismerősökkel, mintha a legtermészetesebb dolog volna, ami történt. Söt eltűrni, hogy esetlég — igen, ez is megtörténhet — bántják Mert erényes a falu, és a lázadókat, rendbontókat megvetéssel sújtja, kiközösítéssel bünteti. Fantáziája más kéneket is rajzolt elébe. Maszatos, szőke kisgyerek, mert szőke lesz, fut be sírva az utcáról. „Mama — hüppögi keserűen, — Mama, azt mondják nekem nincs apám. Ki az apám, mama?" Nem, erre most nem szabad gondolnia. Először Varga Zolival kell beszélni. A falu várhat még, úgyis megtudják idejében. Másnap a fiú a kapuban várta. Nem akart bejönni. Dühös volt és ideges. Esztit okolta mindenért. Olyanokat mondott, hcov б még fiatal, tapasztalatlan és Esztinek lehetett volna esze. Neki kellett volna vigyáznia, ö az idősebb. — Nem' vehettek el — jelentette ki határozottan. — öreg vagy hozzám, meg nem is szeretlek. Durván beszélt, mint aki előre belelovalta magát egy sz'lárd, megdönthetetlen igazságú állásnontba Eszti nem követelődzött, alázatosan viselkedett. Tudomásul vette hogy nem szeretik, nem úgy gondolták. Tudta ő azt akker is. Nem sírt, nem panaszkodott. Annyit kért csupán, hogy ne haragudjon majd a,.. gyerekre. És ha a körülmények nem kényszerítik rá, ne felejtse el, hofgy az övé is. Később, mikor heteik múlva nyilvánosságra került minden, egyesek emlékezni vélték, hogy Varga Zoli azon az éjszakán sokat ivott és többször azt mondta: „Hitvány gazember vagyok!" Most már csak a falu maradt hátra. Eszti félt. Visszavonult a nyilvánosságtól, keveset mutatkozott. Munkába sem járt, azt terjesztette, beteg. De nem lehet sokáig színlelni ott, ahol mindenki mindenkit ismer és jóformán nincs titkuk az embereknek. Betegségéről suttogni kezdtejk. Halaszthatatlanul elérkezett a nyílt színvallás ideje. —• Holnap elmegyek templomba és az asszonyok padjába ülök — mondta ESzti halkan egy szombat este. — Erigy — vont vállat az anyja és nem nézett rá — erigy! A húga kijelentette, ö akkor neon megy. — Jő. Egyedül megyek. A templomban külön van a lányok, legények, férjes asszonyok és férfiak helye. Évszázados szokás ez. Emberemlékezet óta nem történt meg, hogy valaki megbontotta volna a rendet. Szép, napsütéses vasármfeip volt. olyan, mikor az őisz hüllő leveleiről megfeledkezve ipaijkm tavasz igyekszik játszani. Zúgott a harmónium, utolsó hangjai szálltak a zsoltárnak, midőn Eszti kinyitotta a te;míp_ lorrajtót és elindult az előcsarnokom át egyedül. Elhalt az ének, az ünnepélyes csendben rajta függtek a szemek. Magányosan járókat, egyedül érkezőket mindig tüztesebbem megnéznek az emberek. Eszti léptei mint súlyos éis lélekbemarkoló ütések kopogtak bele a némaságba, ahogy lehajtott fejjel elhaladt a lányok padjai mellett. A padló kőkockái mintha imbolyogtak volna alatta. Szeme előtt táncol mind)en. Homlokát mintha vasabroncs szorítaná. Az emberek tekintete az agyába fúródik. Befordul a menyecskék padja felé. Szó nélkül, mellrecsuklott fejjel áll meg az első pad mellett. Helyet kér hangtalanul. Az asszonyok mozgolódnak, beljebb húzódnak. Néhány oillanat az egész, de ő úgy érzi, őrák télnek el. Ha még a pillanat töredékéig ott kell állnia, összeesik. Már ül és kinyitja énekeskönyvét. Feleslegesen, mert nem énekelnek. A pap beszél. Tompán konganak dobhártyáján a .szavak. — Mit mond? — gondolkodik erőlködve. — Mit mond ez? — és igyekszik megérteni. De nem érti Felnézni sem mer, hátha valami szörnyű történik. Két kezét összekulcsolva ölébe ejti Belülről gyenge, de érezhető lökésszerű nyomást érez a testében. Mintha valaki picikét könyökkel érintette. De belülről? Igaz lehet ez? Vagy rettenetes szorongattatáisa űz belőle csúfot? Még egy könyöknyamás. Nem, ez nem képzelÖdés. Ez v3lósáq. Megmozdult. Erősen szédülni kezdett. Görcsösen markolta a pad szélét, kezén kékes venalvikban dudorodtak ki a lüktető erek. Fekete örvények nyíltak előtte és a templomot, mint könnyű gyerekjátékszert megoörgetve kavarogtak. Mindjárt beléhull. — Tatám meghalok — jött feléje a gondolat mindinkább elhatalmasodva. Ne, most ne. Most még ne! Pár pillanat alatt minden kitisztult. Nagyot, mélyet lélegzett és dacosain felszegte a fejét. . — Gyerekem lesz — és körülnézett — jogom vein itt lenni. Anya vágyok ... DUBA GYULA 1Ш1 Egy fiúcska kelt útra Jam ЫиЬЫ. üres kosarat vitt. Nem ismerte az utat,, mely árkon-bokron és egy hídon vezetett keresztül. A hídon túl gyalogösvény vezetett fel a hegyre. A hegy tetején, magas fák mögött hatalmas oszlopcsarnok állott. Nem messze a háztól a fiúcska egy szürkeing es, papucsos férfival találkozott. Megszólította. — Itt lakik Lenül. A férfi tarkójára húzta a sapkáját, és a nap tüzö sugaraitól hunyorogva végignézett a fiún. „Városi ember", gondolta a fiú és megjegyezte: — Kitűnő hely, gyakran járnak ide a városból. — Nagyon szép hely — bólogatott a szürkeinges. Egymás mellett lépkedtek. A fiú hirtelen megszólalt: — Szeretném látni Lenint. — Miért? — Mi az, hogy miért? Azért, hogy tudjam, hogyan néz ki. , — Egész egyszerűen. Azt mondják, rám hasonlít. Meg sem tudnál bennünket különböztetni. — Már hogyne ismerném meg öt — erősködött a fiúcska. A férfi jóízűt nevetett, és kissé hátravetve fejét megkérdezte: — Tehát azt mondod, hogy nem hasonlít rám? A fiú ránézett szürke ingére, papucsára: — Talán szürke ingben jár? Vagy fekete kabátot, vagy katonazubbonyt visel. • Beszélgetés közben eljutottak a nagy fákig, mélyek mögött az oszlopcsarnokos ház állott. A szürkeinges férfi megállt. — Es téged hogy hívnak, fiacskám ? — kédrezte. — Hová tartasz? — Misa a nevem. A szovhozba megyek káposztáért. — Akkor egyenesen kell menned, én meg itt befordulok. Viszontlátásra, Misa! A fiú tovább ment egyedül. Az út mentén egy asszony gereblyélt. Amikor a fiú odaért, gereblyéjére támaszkodva megkérdezte: — Miről beszéltél Leninnel? A fiú lecsapta a kosarat, és vissza akart szaladni. Lenint azonban már nem látta ott. (Fordította: Lőrincz László) Drága rirák Csak elnyújtózom lustán, jólesőn, mint hólepel a csendes, sík mezőn. Testem simítja, hűvösen dajkálja a hímzett vászon fehér gondolája pihentetön. Szemem lehunyom. Mire a szemek? Mi én vagyok, anyagtalan lebeg. A múló idő gyorslábú őrsége minden órában puha talpán lépve cserél helyet. Drága őrák. Jó most így egyedül. A városra november ege dűl mint ősz cigány a nagybőgő nyákára, s a búcsúzó nap aranyszín ruhája ködbe merül. GALY OLGA 19