A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-11-24 / 47. szám

| Inden Ősz meghőzza a maga szenzációját. Szüretre készülődött a falu és a szeptembervégi szél zörgő sárga leveleket kavart, amikor a falun végigfutott a hír, pajkosan megcsiklandozva az embereket: Bípos Esztinek gyereke lesz! Hiába igyekezett Sípojs Eszti egyenesen és könnyedén járni mint azelőtt, hiába hordott bő ruhákat, hegy elrejtse teste változó vonalait. Bizony otthon ülnie is kár volt, heteken keresztül. ' Sípos Esztinek gyereke lesz. ö, a dolog nem olyan egyszerű, mint amilyen magátólértetődően hangzik. Esztinek nincsen férje; még csak udvarlója sincs. Nincs férfiember a fáidban, aki puszta, létezésének erkölcsi súlyával felelősséget vállalha a következményekért. Sípos Eszti lány és harminc éves. Nem szép, no nem is túl csúnya. Mint társalgó a kiblrhatatlanságig unalmas, zárkózott. Kicsit talán lusta is. Most meg gyereket vár, múlt sok más nő, aki szép, vonzó, dolgos — és férje van. — Apja, anyja és néhány évvel fiatalabb húga zavarodottan jár körülötte. Nem tudják, mit kezdjenek Esztivel, aki harminc éves vénlány korában akar gyereket szülni. Bonyolult helyzet ez, az ember erkölcsi ítélőképessége összezavarodik és bomlásnak indítja az éveken keresztül megszokott családi érzéseket. Mert mit is mondjanak? Milyen álláspontot foglaljanak el? Mcndják azt, hogy jól van lányom, jól tetted. Csak Így tovább, majd csak megsegít a jó isten! Vagy veszekedjenek vele, szidják és átkozzák? Kergessék el? Tagadják ki? Amikor nyilvánvaló, hiogy nem tehet róla. Ember a!z istenadta. Nő! Ha eddig nem is tűnt a szemébe senki legényfiának. Vagv a húga, a huszonnégy esztendős lány. Mit szóljon? Idestova rálép arra az örömtelen útra, melyen a növéire járt. Menthetetlenül arra tart. A meddő megöregedés útja felé, a társtalanság. a magány jéghideg lelki mezejére. Inkább nem beszélnek hát, a legszükségesebbek közlésére szorítkoznak, azt is elintézik néhány szóval türelmetlen mozdulattal. Iszonyú, idegeket marcangoló, lelket formáló csend telepedett közéjü1

' Várnak. Talán az idő... az idő megoldja а problémákat. Igen, a csend és az ólomlábakon járó, múló idő. Még a tavaszkor, hűsvét hétfőjén történt. hegy hárem serdülő legény, tizenhéttizennyolc évesek, állt meg Síoos Esztiék capuja elótt. Járták a falut, locsoltak és nár jócskán részegek voltak. — Ide... ide bemegyünk — találta ki /alamelyik — két lány is van a háznál, üiztosan lesz pálinka is. Rég volt az a húsvét, amikor Sípos Isztit utoljára legények megöntözték. Van alán tíz éve is. A húga sem nagyon vonzó, brmátlan, szeplős öregedő «lány. Húsvétcor gyereklétogatókhoz szoktak, akik egy-Cét koronáért verset mondtak és olcsó •zagosvízzel meglocsoltak mindenkit. Az •regeket is. Ez a mostani egészen más húsvét. Váatlanul és örvendetesen megváltozott. Jeentőségét nyert. Három legény ül a konylában elterpeszkedve, össze-vissza dülöngélnek, egyik jobban csuklik, mint a máik. Ketten a lányokat ölelgetik a harmaik meg az öreggel politizál. Tagadhatat -an, hogy nem igazi legények, inkább kaaaszok, komolyabb szempontokból figye;mbe sem jöhetnek, de mégiscsak férfi-Várakozó Ottó rajzai