A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-11-24 / 47. szám

Az árkádok alatt Gyermekkori emléket ébreszt fel bennem az ócska, döcögő- és pöfögő vicinális. Sziinai bácsi szamara váltogatta -ugyanígy a tempót a 'lévai kövezetein,. Hol megcsökönyösödött, hol nekilódult, hogy a végén fehérhajú, fogatlan gazdája botütésekkel bírja jobb belátásra az oktalan állatot. Ügy vélem, hogy áz államvasutak igazgatóságának is elkellene egy nagybotú Szinaii bácsi... Mert а vonatok — expressz, gyors vagy helyiérdeküek, mind-mind késnek. Gondolatban irigylem Szindbádot, a tengerészt, aki vörös postakocsiján gondtalanul suhant át a ködiepte őszi tájakon. Vonatkésések nem bosszantották. A fülkékben benn, akár vágni is' lehetne a füstöt. Katonaládás legények nótáznak harsányan,. mit sem törődve a szegletben meghúzódó, óriási gyászkoszorúkkal felmálházott morcosképű, feketekendős anyókák dohogásával. A zsémbeskedő nénikék minden idők öregeinek refrénjét ismételgetik új igazságként a ,mad fiatalokról". Bezzeg ők különbek voltak. A megszépítő messzeség színes fátylán át kristálytisztának tűnik fel emlékezetükben saját, rég elfelejtett fiatalságuk. E világon azonban minden viszonylagos. Az anyókák felháborodott pillantásaiban is titkos megértés lapul. Egy röpke mosoly sok mindenről beszél. Hajdan, egy álmaikban 'vissza-visszatérő őszi .napon., ők is kisérték a vonathoz felpántlikáziott vőlegényt, férjet vagy fiúgyermeket... Fiatalok és öregek sorakoznak e napokban. Az elsők az életbe tartanak, az utóbbiak már-már távozóban vannak. Sírokat mennek díszíteni-. És ez is szimbólum. A vonatablak üvegén túl, a természet bizonyára kárpótolni akar bennünket az elsikerült nyárért. A fellibbenteti ködfüggöny mosolygós kék éggel, bágyadt napsugár simogatásával s égi legelőkről elkószált felhőbárányok nyájával ámítgatja a kényelmetlen utazástól megviselt országjárót. Csupán a fákat vetkőztető hideg szél metsző foga figyelmezteti a könnyenhívőt: a kertek alatt november lépdel ködgubájában, pipájából bánatfellegeket ereget, és a bú pókhálójával szövi be a szíveket. A hidegen szikrázó őszutói napfényben a nyírfák mint rőthajú, habtestű szüzek vetkőznek meztelenre, és didergő testtel várják a tél, e kegyetlen kényúr dermesztő ölelését. A sokszor megénekelt ősz, a múló pillanatnak ez az impresszionista nagy mestere, színekben pompázó nászággyá varázsolta már az avart. Az ódon park egyik vén tölgyének csupasz ágai közül kárörvendő varjak károgó hada figyeli a természet örök és mégis mindig új drámáját. Nézek ki a vonatablakon, és magamban egy Verlaine verset idézek: „Ősz húrja zsong, jajong, búsong a tájon, s ont monoton bút konokon és fájón..." Tovább nem jutok, mert extemporálémra egy fejemre hulló koszorú tesz pontot. A gyászkoszorút ugyan kissé korainak tartom, ám magyarázkodásra már nincs időm. — Megérkeztünk Telére, — jelenti a készséges kaláuznő. A Cseh-Morva fennsík szelidhátú dombjai és sűrű, sötét fenyvesei között búvik meg a „fehér" Telé, hazánk legbájosabb városkája. Körötte a múltban, .végtelennek látszó halastavak állták útját a hívatlan vendégnek. Tő tavat ér itt. Az az érzésem, hogy a teremtés nagy zűrzavarában a szakállas mindenható valamelyik rakoncátlan famulusa, — talán Jean Effeí piszeorrd, rosszcsont angyalkája ejtette el túlbuzgóságában a mennyei tükröt, amely éppen Dél-Csehország felett törött ezer darabra. Néhány tükörtöredék Morvaorszáanak ebbeakiszögellésébe hullott... Nem tudok betelni a város szépségével. A háromszöget alkotó főterét a Rozmberikek, az ötlevelü rózsa urainak székhelye zárja le, A reneszánsz hézhomlokzatokat,