A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-11-17 / 46. szám

TURCZEL LAJOS: Líránk helyzete és perspektívái (ív.) Aharmadvirágzás második lírikusnemzedéke: a szorosabb értelemben vett lírai utánpótlás most, a szemünk e'őtt van kibontakozóban. Ezt a nemzedéket teljességre törekvő névsorral még jóidéig nem fogjuk tudni kifejelni, illetve körülhatárolni. Velük kapcsolatban még hozzávetőleges névsort is nehéz adnunk. "Köztudomású dolog ugyanis, hogy a költői próbálkozáson a fiatalság elég jelentős része keresztül esik. Tizenkét évtől tizennyolc évig minden tizedik fiatalember ír verset vagy verseket. Közülük minden századik már a nyilvános költői dicsőségre is pályázik, és a névtelenségből kitörni igyekszik. Az is köztudomású viszont, hogy az ilyen ambiciótó! fűtött önjelöltek és próbálkozók közül csak minden századik vagy ezredik fejlődik igazi költővé. A kritikus vagy figyelő tényleg nehéz helyzetben van tehát, ha a folyóiratokban, újságokban nagy száimban jelentkező próbálkozók között költőket vagy költő-reménységeket kutat. Két-három tetszetős vagy esetleg meglepően jól sikerült vers alapján nem lehet még senkit költővé vagy költö-ígéretté avatni. Ma egy átlagvers megírásához 1 em szükséges feltétlenül a kétségtelen és határozott költői tehetség; sokszor elég a rugalmas és aktív irodalmi műveltség. Ahhoz tehát, hogy valaki a „költő-ígéretnek", „utánpótlásnak" már megtisztelő, de biztosat, véglegeset még mindig nem mondó nevét kiérdemelje, egy-két átlag-vers megírásánál többre van szüksége, mindenekelőtt tehetsége és fejlődőképessége többszö-ös bizonyítására, „jó formájának", alkotóbiztonságának állandósítására. Ha ezeket a követelményeket vesszük alapul, akkor a lírai utánpótlás soraiból a jelen pillanatban a következő neveket emelhetjük ki: Tőzsér Árpád, Petrik József, Fecsó Pál, Nagy Lajos, Gyüre Lajos, Cselényi József, Kulcsár Tibor és Simkó Tibor.' Amilyen nehéz a kritikusnak a sok költői próbálkozó közül a költőígéreteket kiválasztani, ugyanolyan nehéz vagy talán még nehezebb egy ilyen kiválasztás alapján összeállított hozzávetőleges névsorbt i az értéksorrendet megállapítani. Sajnos a kezdő költő nem születik Pallas Athénéhez hasonlóan: készen, az ilyen 'agy olyan rendfokozatot kiérdemlő tehetség teljes fegyverzetében. Ritkán fordul elő Arany János esete is: amikor a poéta „tűzokádóként, tenger mélységéből egyszerre bukkan ki", amikor az induló új embernek a bizalom borostyánlevele helyett rögtön a teljes elismerést: „egész koszorút kell adni". Az irodalomtörténet sokkal sűrűbben mutat fel olyan eseteket, amikor a költői próbálkozók fejlődési körülményei bizonytalanságban hagyják a kritikust vagy figyelőt; sőt: amikor a kibontakozási körülmények látszatát — pozitív vagy negatív irányban — megcáfolja a bekövetkezett fejlődési eredmény. A magyar irodalomból erre az utóbbi esetre — pozitív vonatkozásban — magának Adyr.ek a példáiét hozhatjuk fel. Ady első költői próbálkozásai és ezek eredményei: az 1899-ben kiadott „Versek" és az 1903-ban megjelent „Még egyszer" című kötetek azok számára, akik Adyt személyesen nem ismerték, csak tucat-költőt és sablonos költészetet mutattak. Fs Ady a modern magvar líra legnagyobb költője lett. Viszont Ady kortársai között voltak olyanok is — például egy Rudnyánszky Gyula — akik üstökösként ható nagy reménységként indultak, de még útközben. komoly eredmény elérése nélkül, beteljesületlenül elégtek vacy elhulltak. Ilyen negatív eseteket a két világháború közötti szlovákiai magyar költészetben is jócskán találhatunk. Nem egy — annak idején reményeket keltett, és négy-öt kötetet is termelt — költő neve mellett megyünk el ma közömbösen, anélkül, hogy vele szemben esetleg különösebb politikai fenntartásokkal „osztályelöítéletekkel" élnénk. Ezekkel a gondolatokkal és a felhozott példákkal persze nem akarunk egyetlenegy kezdő költőt sem kishitüvé, pesszimistává tenni és a költői pályától elriasztani. Mindezzel csak arra akartunk rámutatni, hogv a kibontakozásban levő költők értékelése milyen nehéz. •p gy költőt — legyen az kész, útbanlevő vagy kezdő — általában két távlatba álítottan lehe„ lemérni. Az első, közelebbi perspektívában azt vizsgáljuk meg, hogy a költö alkotásai — az alapvető és minden korra érvényes esztétikai követelményeken túl — hogy viszonyulnak azokhoz a különleges eszmei és formai követelményekhez, amelyeket a haladás ügye az adott társadalmi helyzetben követel meg. A második: távolabbi perspektívába állított költőnél viszont azt nézzük meg, hogy azokban az esztétikai és eszmei értékekben, amelyeket a korának adott, mi a koron túl is élő: maradandó. A két értékelési mód közül a másodikat már inkább csak a lezárt életműveket felmérő irodalomtörténet alakalmazza. Költőink közül mindenesetre nincs senki, akinek alkotásai már ezt a második távlatba állítást megkívánnák, illetve kiérdemelnék. Es ezen nincs is csodálkozni való, hiszen költőink — az egyetlen veterán Csontos kivételével — pályafutásuknak még csak az innenső felén, sőt legtöbben az elején tartanak. Az ő mérlegük egyelőre még csak az első távlat, amelyre — az utánpótlás most felsorolt tagjain kívül — fentebb már általában és egyenként rá is állítottuk őket, és eddigi útjukat, valamint további fejlődési lehetőségüket hozzávetőlegesen — az értékelés általánosabb nagyobb súlyegységeit alkalmazva — lemértük. Az utánpótlás legtöbb tagjánál a megmér Jendő anyag mennyiségileg még csekély és ráadásul raktározatlanul szétszórt ezért a mérést itt jobbadán csak szemmérték, becslés alapján lehet elvégezni. Azok közül, akik mögött — utánpótlási helyzetük ellenére — már hosszabb „költői múlt" és tekintélyesebb versmennyiség áll, elsősorban Tőzsér Árpádot kell kiemelnünk. Tőzsér már a három-négy évvel ezelőtt írt vers-zsengéiben is bizonyságot adott tehetségéről és fejlődőképességéről. Az utolsó két évben pedig több olyan érett alkotás is megszületett tollából, amelyek meghaladják a harmadvirágzás eddiqi termésének átlagát és megközelítik Báiji színvonalát. Mik a Tőzsér-ver;ek értékei? A szívós munkával, kitartó szorgalommal elért viszonylagos formai és gondolati érleltség, az egyszerre frappáns és súlyos kifejezőképesség, gondolati töménység és telítettséq. Tőzsérnek vannak olyan strófái, amelyek az Illyés versek lírává olvasztott súlyos filozófiáját juttatják eszünkoe. Érdekes ellentétként hat ennél a kemény és következetes gondolkodásra hajlamos költőnél a sokszor kamaszosan hetvke és kötekedő hang. Fs ami már kevésbé érdekes: valami pubertás-korból visszamaradt makacs dac és konokság is feltámad időnként benne, és kilendíti öt a gondolctok szigorú és tiszta rendjéből. Tőzsér ismeri ezt a ;,gyengéjét", és önkritikus perceiben szépen, férfiasan vall is róla: „Fejem, ez a makacs külön-világ néha velem furcsa dolgot mivel. Nálam nélkül szügyre szegi magát, s okos szóval sem áll le senkivel." Nem akarjuk azt tanácsolni Tőzsérnek, hogy számolja fel magában a visszamaradt kamaszt. Ez nagy kár lenne, mert többek között megfosztana bennünket attól a fiúsan forró érzékiségtöl, kedves és legényes virtuskodástól, amely például a „Nyár" és „Hazafelé a kedvestől" című versekben gyönyörködtet. Azt a rakoncátlankodó kamaszt azonban ajánlatos lenne kissé megfékezni és megfegyelmezni. Annál inkább, mert az általa müveit „furcsa dolgok", felelőtlen „szügyre-szegések" a Tőzsér-versek negatívumai. Ilyen „furcsa dolgok" például: a főleg régebbi verseiben előforduló ízléstelen naturalizmusok; a nevelő célon és okos meggyőzésen túllövő, sértően ható vallásellenes „beköpések"; öncélú lázongások és a szatanizmusra emlékeztető egyénieskedő pózok; és sokszor — a szép és forrón öntudatos nemzeti n.egnyilvánulások mellett — mellveregetöen ható és a fogyatékosságokat, „vétkeket is bíborba öltöztető" magyarkodások. Tőzsér Árpád eddig írt verseinek a java — véleményünk szerint — már menynyiségben és minőségben egyaránt megérett a bemutatkozó kötetre. Hisszük, hogy Tőzsér reá jellemző szívóssággal a kirívóbb hibáit is csakhamar levetkezi, és vers-produkcióját egyre selejtmentesebbé és egyenletesebbé teszi. A kissé túlzásba "itt önbirkózások után a jövőben gyakrabban várjuk töle azt a felelősségteljes közösségi hangot, amelyet új életünk sarkalatos problémái — főleg az emberek átformálásának ügye — már eddig is töbször kiváltottak belőle. (Karácsonyi morzsák, Falunk templomára, Isten nélkül is stb.) Tőzséren kívül az utánpótlásnak négy olyan tagja van még, akik időben és mennyiségben terjedelmesebb tevékenységükkel kiemelkednek már a kezdő költők, új hajtások sorából: Petrik József, Fecsó Pál, Nagy Lajos és Gyüre Lajos. Ennek a négy embernek többé-kevésbé kialakult már az egyéni hangja is, de verseikből hiányzik még az a kiforrottság, ami Tőzsért jellemzi. Petrik verseiben meglep a gondolati sokszínűség, a gondolati és érzelmi ökonómia. Reá — az elég nagy számban születő érzelmes-szerelmes versei ellenére is — elsősorban úgy tekintünk, mint gondolati líránk egyik komoly reménységére. Amit főképpen kifogásolunk Petriknél, az, hogy verseit sokszor még félkész állapotban adja ki a keze közül. Nem egy, kompozícióban, eszmei átszövöttségben és pártosságba- erőteljes versében hat bántóan a formai és nyelvi „bozontosság", gondatlanság. Fecskó Pál az érzelmek költője. Versei széles és sokszínű érzelmi skáláról szakadnak le. A könnved bohémségtől a szenvedélyes világnézeti állásfoglaláson át egészen a becsukod' érzékenységig megtaláltak Fecsóban minden érzelmi árnyalatot. Kár, hoqy a csapongó érzelmekkel nem tud mindig költőien bánni. Rapszodikus érzéshullámzásai többször viszik még értelmi- és képzavarokba, logikátlan gondolat- és képösszekapcsolásokba, amelyek aztán szeplöként, művészi májfoltként telepednek rá a legszebb és leghan-1/.