A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-11-10 / 45. szám

Reggel Besztercebánya még a felkelés fővárosa volt, estére útkereszteződés lett csupán. A hlinkásokban sohasem szűkölködő város ellenséges arculatát mutatta a földönfutóknak. Csak a pártközpontban és a partizánok főhadiszállásán folyt tervszerűen a munka. Szervezték az illegális politikai csoportokat s a partizán egységeket. A városban behegedtek a háború ütötte sebek. Hej, de sok minden megváltozott itt az elmúlt tíz év alatt! Új üzemek és iskolák, új állomás és mennyi, mennyi új lakóház. Egy kisebbfajta járási székhely is kitelne belőlük. |em tudom pontosan, vajon huszonhetedike avagy • csak ^^ huszonhatodika volt-e. Csak Ml arra emlékszem, hogy szív-I szorongató októbervégi este borult a városra, amely gyatra megvilágításával a sűrűn hulló ködös esőben távolról sem emlékeztetett bármiféle gyöngyszemre. Ekkcr már nyugaton és keleten is felbomlott a front. A felkelés katonai vezetőségének árulással egyenlő politikája és hadviselése meghozta keserű gyümölcseit. A hadsereg szétmállott. Fegyvereiket és felszerelésüket eldobálva egész alakulatok széledtek el a közeli tornyok irányába. Viest meg Golián tábornok, e két gyászvitéz, kalandor tisztjeik kíséretében Donovalyra ment. Ezer és ezer menekülő indult meg a hegyekbe, nem tudva, mit rejteget számukra a holnap. Lázas betegek és sebesültek, szökevények és kémek, bátrak és gyávák kavarogtak a haldokló város utcáin. A vár Késő este völt, midőn csoportunk elindult Libetbánya felé. Teherkocsink lépésről lépésre haladt előre. Menekülők beláthatatlan tömegei nyüzsögtek az országúton; gyalogosok, kerékpárosok, ittott személyautó és sok sok parasztszekér. Szembe velünk a Csertovicáről veretlenül és mégis hanyatthomlok visszavonuló katonák torlaszolták el az úttestet. Emberek, gépkocsik és trénosztagok között megriadt, bús szemű lovak keresték gazdáikat. Minden száz méteren újabb és újabb rémhíreket hallottunk. Egyszer Zőlyombrézóban voltak a német tankok, máskor meg már Zólyomlipcsén. Senki sem tudta, mi az igaz és mi az ellenséges ügynökök riasztó hírverése. Tizenöten voltunk. Az éj sötétjében nem láttuk egymás sápadtságát. Csupán a fegyverek csörrentek meg a kezekében. Egy-egy távoli lövés hallatára önkéntelenül kézigránátokkal tömött oldaltáskámhoz kaptam. így búcsúztam Besztercebányától. A tábla jelzi, „itt székelt a 'partizán vezérkar" 4 Középkori portálé a f őtéren A volt városháza, ma a Szlovák Nemzeti Felkelés Múzeuma öt hónap múlva viszontláttam a Garam gyöngyét. Negyvenöt márciusa volt, a naptár zöldcsütörtököt mutatott. Vaszll főhadnaggyal és három harcosával jöttünk le a hegyekből. A város szélén a szovjet tüzérség állandó tüzelés alatt tartotta a körmöci dombokat, ahonnan a németek fogcsikorgatva lőtték Besztercebányát. Fejünk felett gránátok süvítettek és csapódtak robbanva a tetőkre. Nem is tudom, hányszor vetettük magunkat a fölre, amíg elérkeztünk a Nemzeti Bizottság székházához. A kapu alatt Vaszil nevetve tisztította meg kabátomat és hajamat a faltörmeléktől. Bár a Garam gyöngye igen ütöttkopott volt, ezekben a pillanatokban mégis a világ legszebb városkájának tartottam ... Most ismét itt vagyok az egykori szabad királyi bányavárosban. Az Urpin cser- és nyírfáinak lombjain a színek örök szimfóniáját játssza az ősz és a garamparti sétány falain kúszó borostyán elpirul a sárguló bokrok között rejtőző Pán sípszavától.