A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-11-10 / 45. szám

kat. A kocsiért egy éjszakára egy kínai dollárt fizettem, annyi volt a bér. Ha estétől reggelig két dollárt kerestem, boldog voltam, abböl már meg lehetett élni. De az is megesett, hogy a kocsi bérét sem kerestem meg. S ha nem volt egy dollárom, nem kaptam meg a riksát. Olyankor mindig valamit el kellett adni, vagy a zálogházba vinni. Honkong bői akkor szöktem meg, amikor egy részeg utas összetörte a riksámat. A kocsirúddal a fejére húztam egyet, öszszeesett, fekve maradt az utcán. Megrémültem, hogy megöltem. Otthagytam a kocsit s a kikötőbe menekültem. Egy barátomnál rejtőztem el, aztán halászok hoztak fel Kantonba. Ezerkilencszázhuszonhétben történt. Aztán egy faraktárban bujkáltam. Még abban az évben, decemberben kitört a forradalom. A kantoni kommün. Biztosan hallott róla. Nem vettem részt benne. Ostoba voltam. Nem értettem meg, miről is van szó. Három nap múlva idegen katonák jöttek. Szörnyű volt. Az utcán ügy lövöldöztek az emberekre, mint vadászatkor a nyulakra. Belelőttek mindenkibe, aki piszkos, rongyos ruhát viselt. Akkoriban ezer meg ezer új lakos került a vízi városba. Oda nem mentek utánuk a katonák, mert a szampanokon kitört a fekete himlő. A halottakat bedobálták a folyóba. Senki se tudta, hány lakosa is van tulajdonképpen a vízi városnak. Sehol sem kellett jelentkezniük, senki se tartotta óket nyilván. Az egyik szampanon a családból csak egy felnőtt lány meg a kis huga maradt meg. Odaköltöztem hozzájuk. A nagyobbik lány lett a feleségem. Elhallgatott. A hajó tovább folytatja útját észak felé. Besötétedett. A parton a város elcsendesedett, csak itt-ott villan egy-egy lámpa. De a folyón farsangi táncot járnak a fények. A fülledt estében szirénák búgnak, hajókolompok csendülnek. A jelzőlámpa világában szinte minden pillanatban elsuhan mellettünk valami vízi alkalmatosság. Beszéljen tovább, — fordulok a vendégemhez. — Haragszom magamra, — jegyzi meg cspndesen. — Miért? — Azért küldtek ide, hogy a mi életünkről beszéljek, én meg azzal töltöm az időt, hogy csak a magam sorsáról fecsegek. Megnyugtatom, hogy engem éppen az ö élete érdekel s biztai^m, hogy beszéljen csak tovább. — Tudja, szegény emberekkel az úgy van, hogy hiába beszélnek nekik, nem hisznek a szónak. Még akkor se, ha olyan szépen hangzik, mint a pacsirta reggeli éneke. Sokat hallottunk a felszabadító hadseregről, a harcáról, a győzelemről. Hírét hozták, hogy a nép javát akarja, hogy földet adnak a parasztoknak, és hogy a munkások is jobban fognak élni. A magunkfajta megtaposott, nyomorult emberek nehezen hisznek. Valahány hadsereg idejött, mind azt ígérgette, hogy majd jobb lesz, mi pedig, folyami emberek egyre rosszabb sorba kerültünk. Egy napon Csangkajsekék meg az idegenek kivonultak a városból. Megérkezett a néphadsereg. Az idegen hajók még lőtték a várost, még remegett a föld, még vörösre festette a Gyöngyfolyót a vér, de már láttuk és éreztük, hogy valami történik, hogy megváltozik az élet. Nálunk is, a folyón. Városbeli emberek jöttek közénk — mihozzánk, a nyomorult „kacsatojásokhoz"! A betegeinket bevitték a városi kórházakba és az embereink munkát kaptak a városban. Addig nem ismertük a várost, csak a partmenti utcákat láthattuk a folyóról, most meg egyszerre szabadon járhattunk, amerre csak tetszett. Senki se kergetett vissza a szampanra, senki se szidott, senki se dobált meg kövekkel. Higgye el, vannak köztünk öregek, akik ott születtek a Gyöngyfolyón, s azelőtt sohase tették be a lábukat Kantonba. Sokan beköltöztek a városba. Az egykori parasztok családostul visszatértek a falujukba, hogy megműveljék a földet, amit a népi kormánytól kaptak. A vízi városban is sok minden megváltozott. De hiába mondanám, maga el se hinné, ha nem látja a saját szemével. Jöjjenek el közénk, ismerjék meg az életünket. Szeretettel fogadjuk majd magukat, nagy tisztesség lesz nekünk, ha meglátogatnak. Cej-tien. A viszontlátásra. Éjszaka volt már, amikor a vendégeink visszamentek a szampanjaikba, ellökték a bárkákat a hajótól és eltűntek a sötétben. Másnap elmentem látogatóba a vízi városba. Kanton északi részében, a folyó balpartján, a másfélmilliós város egykori dögtemetőjének és szemétdombjának helyén frissen zöldéi a gyep. Keskeny hidon jutok el a vízi városba. Amerre nézek, mindenütt rend, tisztaság. Nemrég még a járványok fészke volt ez az úszó városrész, ma orvosi rendelő, egészségügyi állomás gondoskodik a lakosokról. A szampanlakókat mind beoltották. Ritkaság volt az olyan ember, aki írni-olvasni tudott. Ma a vízi városnak néhány önálló iskolája van. Száz és száz ember nyújtja felém а ke,zét. Köszöntenek, meghívnak otthonukba. Nem érzik már régi kitagadottságukat, megalázottságukat, nem érzik magukat Tan-Tjának. Emberek lettek, szabad emberek, jogaik vannak, és kötelességeik, mint bárki másnak. Megcsappant a vízi város lakóinak a száma. S idők múltán egyre kevesebben lesznek. Aztán eljön a nap, amikor a „Tan-Tja" szó már csak a múltban fog élni, talán meséket mondanak majd róluk, mint ma, a régmúlt évszázadok embereiről, hőseiről. Talán drámát ír majd valaki a „Tan-Tják" életéről s a nézők örülni fognak, hogy amit maguk előtt látnak a színpadon, már régen elmúlt, minden más igazságtalansággal együtt, ami évszázadokon keresztül gyötörte Kína népét. Amikor visszatértem a partra, arra gondoltam, hogy ezek az emberek már soha nem süllyednek vissza a Sárga folyó iszapjába, s bármennyire is igyekeznek egyesek tagadni azt az életet formáló változást, amely Kínában végbement, a szampan-lakók soha nem lesznek már kitagadott, lenézett Tan-Tják, kacsatojások. Elnézem a partról a különös vízi várost. A lakói búcsút integetnek felém. A többiek közül kiválik egy szampan, nekivág a folyónak. A férfi az evezőt kezeli, a kormánynál fiatal asszony áll. Mellette vagy hároméves kisfiú. Kis keze a kormány nyelén, „segít" a mamájának. A dereka köré zsineget kötöttek, másik végét a kormányhoz erősítették. Biztonság okáért, hogy ha a gyerek a csónakról vízbe esnék. Kis korától megtanították a gyereket, hogy megismerje a folyami emberek kemény életét, elsajátítsa mesterségüket. A gyerek komoly képpel támaszkodik a kormányevezőre, kis teste megfeszül. Még nem tudja, hogy neki más lesz a sorsa, mint az apjáé, az öregapjáé volt. Talán munkás lesz belőle, talán mérnök vagy tengerész. S a hajó, amellyel az óceánokat járja, nem idegen védjegy mögé bújtatva hordja majd szét a világba a kínai munkás munkájának gyümölcseit. De bármi is lesz ez a kis Li, Tin, Vu vagy Szün, biztos, hogy mire embernyi emberré nő, elhagyja a szampant. Eltűnnek a folyókról a „kacsatojások", ahogy eltűntek a riksakuiik, a hosszú varkocsok, és hogy megszűnt a régi szokás is, hogy az asszonyok lábát apróvá nyomorítsák. Eltűnik, megszűnik minden ebben a vllágrésznyt országban, ami megalázta, igásbarommá nyomorította az embert. 19