A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-11-10 / 45. szám

kat. A kocsiért egy éjszakára egy kínai dollárt fizettem, annyi volt a bér. Ha esté­től reggelig két dollárt kerestem, boldog voltam, abböl már meg lehetett élni. De az is megesett, hogy a kocsi bérét sem ke­restem meg. S ha nem volt egy dollárom, nem kaptam meg a riksát. Olyankor min­dig valamit el kellett adni, vagy a zálog­házba vinni. Honkong bői akkor szöktem meg, amikor egy részeg utas összetörte a riksámat. A kocsirúddal a fejére húztam egyet, ösz­szeesett, fekve maradt az utcán. Megrémül­tem, hogy megöltem. Otthagytam a kocsit s a kikötőbe menekültem. Egy barátomnál rejtőztem el, aztán halászok hoztak fel Kantonba. Ezerkilencszázhuszonhétben tör­tént. Aztán egy faraktárban bujkáltam. Még abban az évben, decemberben kitört a forradalom. A kantoni kommün. Biztosan hallott róla. Nem vettem részt benne. Os­toba voltam. Nem értettem meg, miről is van szó. Három nap múlva idegen katonák jöttek. Szörnyű volt. Az utcán ügy lövöl­döztek az emberekre, mint vadászatkor a nyulakra. Belelőttek mindenkibe, aki piszkos, rongyos ruhát viselt. Akkoriban ezer meg ezer új lakos került a vízi város­ba. Oda nem mentek utánuk a katonák, mert a szampanokon kitört a fekete himlő. A halottakat bedobálták a folyóba. Senki se tudta, hány lakosa is van tulajdonkép­pen a vízi városnak. Sehol sem kellett je­lentkezniük, senki se tartotta óket nyilván. Az egyik szampanon a családból csak egy felnőtt lány meg a kis huga maradt meg. Odaköltöztem hozzájuk. A nagyobbik lány lett a feleségem. Elhallgatott. A hajó tovább folytatja út­ját észak felé. Besötétedett. A parton a város elcsendesedett, csak itt-ott villan egy-egy lámpa. De a folyón farsangi tán­cot járnak a fények. A fülledt estében szi­rénák búgnak, hajókolompok csendülnek. A jelzőlámpa világában szinte minden pil­lanatban elsuhan mellettünk valami vízi alkalmatosság. Beszéljen tovább, — fordulok a vendé­gemhez. — Haragszom magamra, — jegyzi meg cspndesen. — Miért? — Azért küldtek ide, hogy a mi életünk­ről beszéljek, én meg azzal töltöm az időt, hogy csak a magam sorsáról fecsegek. Megnyugtatom, hogy engem éppen az ö élete érdekel s biztai^m, hogy beszéljen csak tovább. — Tudja, szegény emberekkel az úgy van, hogy hiába beszélnek nekik, nem hisz­nek a szónak. Még akkor se, ha olyan szé­pen hangzik, mint a pacsirta reggeli éneke. Sokat hallottunk a felszabadító hadseregről, a harcáról, a győzelemről. Hírét hozták, hogy a nép javát akarja, hogy földet adnak a parasztoknak, és hogy a munkások is jobban fognak élni. A magunkfajta meg­taposott, nyomorult emberek nehezen hisz­nek. Valahány hadsereg idejött, mind azt ígérgette, hogy majd jobb lesz, mi pedig, folyami emberek egyre rosszabb sorba ke­rültünk. Egy napon Csangkajsekék meg az idege­nek kivonultak a városból. Megérkezett a néphadsereg. Az idegen hajók még lőtték a várost, még remegett a föld, még vörösre festette a Gyöngyfolyót a vér, de már lát­tuk és éreztük, hogy valami történik, hogy megváltozik az élet. Nálunk is, a folyón. Városbeli emberek jöttek közénk — mihoz­zánk, a nyomorult „kacsatojásokhoz"! A betegeinket bevitték a városi kórházak­ba és az embereink munkát kaptak a vá­rosban. Addig nem ismertük a várost, csak a partmenti utcákat láthattuk a folyóról, most meg egyszerre szabadon járhattunk, amerre csak tetszett. Senki se kergetett vissza a szampanra, senki se szidott, senki se dobált meg kövekkel. Higgye el, vannak köztünk öregek, akik ott születtek a Gyöngyfolyón, s azelőtt sohase tették be a lábukat Kantonba. Sokan beköltöztek a városba. Az egykori parasztok családostul visszatértek a falu­jukba, hogy megműveljék a földet, amit a népi kormánytól kaptak. A vízi városban is sok minden megváltozott. De hiába mon­danám, maga el se hinné, ha nem látja a saját szemével. Jöjjenek el közénk, ismer­jék meg az életünket. Szeretettel fogadjuk majd magukat, nagy tisztesség lesz nekünk, ha meglátogatnak. Cej-tien. A viszontlá­tásra. Éjszaka volt már, amikor a vendégeink visszamentek a szampanjaikba, ellökték a bárkákat a hajótól és eltűntek a sötétben. Másnap elmentem látogatóba a vízi vá­rosba. Kanton északi részében, a folyó bal­partján, a másfélmilliós város egykori dög­temetőjének és szemétdombjának helyén frissen zöldéi a gyep. Keskeny hidon jutok el a vízi városba. Amerre nézek, mindenütt rend, tisztaság. Nemrég még a járványok fészke volt ez az úszó városrész, ma orvosi rendelő, egészségügyi állomás gondoskodik a lakosokról. A szampanlakókat mind be­oltották. Ritkaság volt az olyan ember, aki írni-olvasni tudott. Ma a vízi városnak néhány önálló iskolája van. Száz és száz ember nyújtja felém а ke,­zét. Köszöntenek, meghívnak otthonukba. Nem érzik már régi kitagadottságukat, megalázottságukat, nem érzik magukat Tan-Tjának. Emberek lettek, szabad em­berek, jogaik vannak, és kötelességeik, mint bárki másnak. Megcsappant a vízi város lakóinak a szá­ma. S idők múltán egyre kevesebben lesz­nek. Aztán eljön a nap, amikor a „Tan-Tja" szó már csak a múltban fog élni, talán meséket mondanak majd róluk, mint ma, a régmúlt évszázadok embereiről, hőseiről. Talán drámát ír majd valaki a „Tan-Tják" életéről s a nézők örülni fognak, hogy amit maguk előtt látnak a színpadon, már régen elmúlt, minden más igazságtalanság­gal együtt, ami évszázadokon keresztül gyötörte Kína népét. Amikor visszatértem a partra, arra gon­doltam, hogy ezek az emberek már soha nem süllyednek vissza a Sárga folyó iszap­jába, s bármennyire is igyekeznek egyesek tagadni azt az életet formáló változást, amely Kínában végbement, a szampan-lakók soha nem lesznek már kitagadott, lenézett Tan-Tják, kacsatojások. Elnézem a partról a különös vízi várost. A lakói búcsút inte­getnek felém. A többiek közül kiválik egy szampan, nekivág a folyónak. A férfi az evezőt kezeli, a kormánynál fiatal asszony áll. Mellette vagy hároméves kisfiú. Kis keze a kormány nyelén, „segít" a mamájá­nak. A dereka köré zsineget kötöttek, má­sik végét a kormányhoz erősítették. Biz­tonság okáért, hogy ha a gyerek a csónakról vízbe esnék. Kis korától megtaní­tották a gyereket, hogy megismerje a fo­lyami emberek kemény életét, elsajátítsa mesterségüket. A gyerek komoly képpel támaszkodik a kormányevezőre, kis teste megfeszül. Még nem tudja, hogy neki más lesz a sorsa, mint az apjáé, az öregapjáé volt. Talán munkás lesz belőle, talán mér­nök vagy tengerész. S a hajó, amellyel az óceánokat járja, nem idegen védjegy mögé bújtatva hordja majd szét a világba a kínai munkás munkájának gyümölcseit. De bármi is lesz ez a kis Li, Tin, Vu vagy Szün, biztos, hogy mire embernyi emberré nő, elhagyja a szampant. Eltűnnek a folyókról a „kacsatojások", ahogy eltűntek a riksa­kuiik, a hosszú varkocsok, és hogy meg­szűnt a régi szokás is, hogy az asszonyok lábát apróvá nyomorítsák. Eltűnik, megszű­nik minden ebben a vllágrésznyt országban, ami megalázta, igásbarommá nyomorította az embert. 19

Next

/
Thumbnails
Contents