A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-11-10 / 45. szám

ANDREJ BAGAR Tärr Tan-Tja azt jelenti: kacsatojás. De ha embernek mondják, megalázó, csúf szitok. Kacsatojásnak hívták azt a nyolcvanezer családot, akik Kantonban a Gyöngyfolyón kis vízi járműveiken, szampanjaikon tanyáztak. Ezek a szampanak nem nagyobbak a nálunk használatos halászcsónakoknál, ívalakú tető van rajtuk bambuszból és hlnárgyékényből. A Tan-Tja ott élte le világát a szampanján. Ott született, ott dolgozott, ott lakott és ott is halt meg. Évszázadokon keresztül a „kacsatojások" a nyomorult kitagadottak ínséges életét élték, tilalmat vetettek rájuk: nem volt szabad a szárazföldre lépniük. Csak egy esetben engedélyeztek kivételt: ha a Tan-Tját a kantoni „tízezrek temetőjébe" vitték, a megvetett, kitagadott, megalázott nyomorultak utolsó nyugvóhelyére. A Tan-Tja csak halála után érinthette a szárazföldet, csak akkor nyert jogot, hogy megtelepedhessék rajta. Aki Tan-Tjának született, amíg vert a szíve, nem szabadulhatott ki a Gyöngyfolyő iszapjából, nem vethette meg a lábát a parton, nem remélhette, hogy életét „földi emberként" élhesse le. Szégyenbélyeg volt ег a szó: Tan-Tja, s haláláig senki nem szabadulhatott tőle. A sorsát születésétől kezdve változtathatatlanul viselte — nem volt számára hely a szárazföldön. Évszázadokon keresztül megváltoztathatatlan volt ez az ősi törvény. így volt régen, ezentúl is így lesz, vallották, érezték boldog birtokosok és kitagadottak egyaránt. Hogyan jött létre a jogtalan páriáknak ez a 80 000 családnyi osztálya, mikor és kí volt az első „kacsatojás", arról nem so-18 Eckerdt Sándor rajzai -Tfa kat tudhatsz meg. Azt beszélik, hogy az első Tan-Tják harcosok voltak, akiket vesztett csata után az Idegen hódítő büntetett azzal, hogy ezentúl ne élhessenek a szárazföldön. Az elítéltek fatörzsből csónakot vájtak maguknak, s megtelepedtek a vizén. Azt beszélik, ezer éve költöztek a folyóra az első „kacsatojások". Évszázadok során a fatörzsből vájt csónak szampenná fejlődött, körülbelül nyolc méter hosszú bárkává, amelyre tetőt húztak olyképpen, hogy az egész ladik tojáshoz hasonlatos. Idők során a folyó hátára szorultak ki mindazok, akik elvesztették szegényes vagyonkájukat, nincstelenek lettek. Parasztok, akiket a hitelezők űztek ki apróka földjükről, halászok, akiknek csónakját, dzsunkáját a hivatalok elárvereztették, kulik akik kikoptak a robotból. így alakult kl Kínában a „vízi emberek" osztálya, akik szampanjaikon az ország folyőit járták és lakták. Egész vizi városok jöttek létre — Sangháj mellett a Vang-Po folyón harmincezer család, Kanton közelében, a Gyöngyfolyón nyolcvanezer család vert tanyát. Áruszállítással, révészkedéssel, halászattal tengették életüket. Készségesen vállalkoztak bárminő munkára, becsülettel dolgoztak, lelkiismeretesen, hogy majd máskor is adjanak nekik munkát, ők szolgáltatták a legolcsóbb munkaerőt, ezek az iszapos, szennyes vlz hátára száműzött kitagadottak. Az árut, amit szállítottak, nem vihették be a városba, tilos volt átlépniük a város kapuját. A part mentén, a kikötőhidon rakták le a holmit, onnét aztán más munkások cipelték tovább. Ha ezek közül a folyami emberek közül valamelyik a partra vagy a városba merészkedett, az a veszély fenyegette, hogy a rendőrök megkövezik, véresen kergetik vissza a vízre. „Kacsatojásnak" nem volt keresnivalója a szárazföldön. A városbeli kupecek árujukat kihordták a partra, ott adták el a szampanlakőknak. Iskolát, kórházat, egészségügyi fogalmakat hírből sem ismertek. A folyó szennyes vizét itták, amelyet a csatornák hordaléka a város minden piszkával megfertőzött. Bárkáikon születtek, ott is haltak meg, életüket a Gyöngyfolyó maszatos hullámai ringatták. A folyó volt a hazájuk, a szampan az otthonuk és minden vagyonuk. Még ma is ezerszámra szántják a szam,panok a folyók színét, ezerszámra horgonyoznak a folyómenti kikötőkben. Motoroshajónk keresztülfurakodik a tarkára pingált hasas dzsunkák és másfajta vizijármüvek között. Kijutunk a folyó közepére, ár mentében haladunk lefelé, cfélre. Estefelé, amikor már visszafelé tartunk, észrevesszük, hogy néhány szampan kivált a vízi városból és tőle telhető sebességgef közeledik a hajónkhoz. Csáklyákkal megkapaszkodnak a hajó oldalában. Az utasok odatódulnak a korláthoz. A hajó folytatja útját, a szampanok meg rácsimpaszkodnak, akár a piócák az ember testére. Odalentről kiabálnak valamit, a kapitányt hívják. A tolmács megmagyarázza: — Szampan-lakók, folyami emberek. Hallották, hogy a hajón csehszlovák küldöttek utaznak. Beszélni akarnak velük. A kapitány fölengedi őket a hajóra. Le;bocsátják a hágcsót. Heten kapaszkodnak föl a fedélzetre, férfiak, asszonyok. Ahogy a hajóra lépnek, egyszerre elbátortalanodnak. Elfogődottan tipegnek a kajüt ajtajában. Behívjuk őket, bíztatjuk, üljenek az asztalhoz. Egy öregember előbbre lép: — Azt mondták, hogy ezen a hajón Tie-Korszlo-fakok vannak, olyanok is, akik újságokba írnak. A tie-кок a barátaink. Szeretnénk, ha rólunk is írnának, a Tan-Tjákről, a Gyöngyfolyő embereiről. Szeretnénk elmondani, hogyan éltünk azelőtt és hogyan élünk ma. — Elhallgat, zavartan elmosolyodik, mintha bocsánatot kérne, amiért zavarni merészel bennünket. — Nálatok az emberek nem tudnak rólunk, s mi szeretnénk, ha megismernének, meghallanák az igazságot a mi életünkről. Teát hoznak, megisszuk, aztán kisebb csoportokra oszlunk, mindegyikünk gondjaiba veszi vendégeink valamelyikét. Jómagam a felső fedélzetre megyek az „emberemmel". Ting-csen a neve, negyvenhat éves. Kérlelés nélkül mesélni kezd: — Tudja, én nem vagyon tisztavérű Tan-Tja. Csak benősültem egy szampanra. Az apám munkás volt, kuli. Hat éves voltam, amikor Hongkoftgba költöztünk. Apám nem talált munkát, riksát bérelt és kocsikáztatta az urakat. Este, ha hazatért a munkából, panaszkodott, hogy a feje fáj. Tudja, az uraknak, ha riksába ültek, különös szokásuk volt. Ha mondani akartak valamit a riksa-kulinak, előre hajoltak és megcibálták a varkocsát. Olyan utas is volt, aki hátba rugdosta a rfksást, azzaá irányította. Nem volt nehéz elérni a lábával a kocsihúzó embert. A kétkerekű káré és az eléje befogott riksakuli között olyan kicsi volt a távolság, hogy az utas könnyen átérheti kinyújtott lábbal. Hát mondom, ilyenféleképpen értettek szőt az uraságok a riksakulikkal. Már akkoriban nem bírtam felfogni, miért tartanak bennünket a fehér urak kegyetleneknek és szívteleneknek csak azért, mert a tyúkot a lábánál fogva visszük, fejjel lefelé lógatva. Aztán meghalt az apám s én kerültem a kétkerekű kocsi elé. Tizenhét éves voltam, amikor először befogtam magam. Éjszaka jártam ki dolgozni, tudja, éjszaka az emberek bőkezűbbek, mint nappal. Este nyolctól reggel nyolcig fuvaroztam az ura-