A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-07-14 / 28. szám

'•М/ а No Nyolcadikos lányok Vidám, csacska kacajuktól nevet a tér és az utca. Ahol járnak, ahol mennek, tavasz szökell a nyomukba. Kicsi, fehér lábuk alatt zöldebb a rét és a pázsit. Szelíd tengermély szemükben tiszta egek színe játszik, S ott bimbóznak kebelükben a remények, álmok, vágyak ... Szívüket még nem epeszti bú, csalódás, gyötrő bánat. Titokban gondolnak még csak szerelemre, ölelésre, s elpirul egyik-másik, ha belenézek a szemébe. El-elnézem gyakran őket s csak tűnődöm az egészen: ily őszinte lányszemekből hová lesz majd a szemérem s az a tiszta tenger-mélység? S hogy ezek a csitri lányok pár év múlva — hogyha tudnák — megcsalnák a félvilágot. KULCSÁR TIBOR Ének az életről Az ezüstös nyár szórja sugarát. Szárba szökkent az élet, kalásza fejét az embernek akarása előtt meghajtja, s átadja néki vagyonát. Még puha a szem: tejes. De üvegkeménnyé lesz, mire megérik. (A te szemed csillogása is ily dús termést ígér. Megérik -e?) Kenyér. Aranymező. Belefelejtkező szemem a végtelenbe vész. • Előtted meghajol az ész, mert te vagy az erő, ' az élet — minden. Te kellesz először, végül is te győzöl rajtunk. A verejtékes és dolgos napok után, békés öreg korban - ha megérjük — hullámzó sodrásod szépült mosollyal nézzük majd eqy lombos eperfa alól; szakértő szemmel bíráljuk: érett kalászod hogy hajol kasza alá, míg tart az aratás. Zizzenve bókol ezernyi kalász. Ringva susogja: Kenyér, élet. Szőke hullámod foglya vagyok. (Szőke hajad omló bodra visszahullott homlokodra, míg a táncba fordultunk.) Kezem a zizegő kalászok tetején végigsimít, Megnézek egyet: hány szem termett meg egy búzaszemből! Hány szemet fizet? S mire kipergeti, tenyerem megtelt tejes szemekkel. (Látod, eszembe jutottál megint. Vajon ha majd mi egybekelünk, mennyiszer térül az elvetett magnak gyümölcse, és fajtánknak száma hánnyal fog szavorodni?!) GYÜRE LAJOS Gyorsvonatban Napfény lobog szikrázva messze, idecsillog s itt esőverte földek között rohan a gyorsvonat. A földön vemhes felleg árnya, az á'zott-érett búza várja az aratókat s a napsugarat. Ott állok az áblakban, nézem a vidéket. Az erdőszélen fehér házak, pléhtétejű torony. Kicsiny falu a Vág-kanyarban megbúvik szemérmesén, halkan, innen indultam útnak egykoron. így ismertem mindig, mióta messze járok s csak едутеду óra, mit ott töltök .a vén fedél alatt. Üjság semmi. Mi ís lehetne?! Csák átkozzák az istenverte szárazságot s hogy az eső szakad, ha nem kell. A sok Kovács, Balog, Szőkék, Feketék, Kisek, Nagyok csikorognak, hogy a búza pereg. S ha bár már holnaptól nem esne, ném győzi meg az Úristen se egyszerre mind, nemhogy az emberek! Baj lesz megint, mondom, szegények — ám ahogy az újságba nézek, egy kis híren a szemein megakad: A falum neve, kombájn, traktor, autóbrigád, de hisz akkor elkésve lábon kenyér nem marad ... BABOS LÄSZLÖ Búza, búza, búza, aranyfényű búza. Aranyfényű búzatengert renget a szél újra. Káprázik a szemem, hogyha otthon járok s ráhajolnák a szívemre a búzavirágok. DÉNES GYÖRGY 5aScL5HS2S25HScLS2SESBS2SESiSaSSS25ä5iSaS 19