A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-10-27 / 43. szám

A kicsik is „segítenek" lí lot, (i ефт / •в Teli a puttony Kettőnek jobban megy Még fér a kádba tt vagyunk a kisúj falusi szőlőhegyen, a Szilvás völgyben, ahogy errefelé mondják. A zsúpf edeles hajiokok (présházak), girbe-görbe utcácskákat képezve, csendesen feküsznek a szőlőkkel és fákkal borított napos dombok lábánál. Körös-körül, amerre nézünk, a dombok hátán megkapaszkodott fák, bokrok, szőlőtőkék tarka köntöse csodás színekben tárul elénk. Az ősz, a vén festő rikító festékkel mázolja be a táj arcát. Rőtvörös, kávébarna, lila, aranysárga és még sok más színárnyalatot kever kopott palettáján. A kecskerágó élénkpiros püspöksüvege hetykén tekint le a völgyben futó homokos mély út oldaláról. Az úton tehenes és lovas szekerek jönnek, hordókkal, kádakkal, puttonyokkal megrákw. Kannák, sajtárok zörögnek két oldcdt a lőcsökön. Hátul a saroglyából három-négy barnaarcú lány integet felénk. Gyerekek versenyt szaladnak a szekér után. Megjöttek a szüretelók. A nemrég még csendes szőlőhegy egykettőre megtelik kacagással, hangos víg beszéddel, nótával. Járjuk a pincék sorát. Bekukkantunk ide is, oda is. Az egyik hajlok előtt Gulyás bácsi szorgoskodik, nagy kádba töltögeti vbderszámra a vizet. — Hadd dagadjanak a dongák reggelig, — mondja. — Holnap leszedjük mi is a szőlőt. Kihozza a kis, szőlóprést is. Szétszedi, zsákdarabbal letörüli róla a pókhálót meg a rárakodott port. — Azért jöttem ki ma, hogy rendet csináljak, mert bizony tavaly óta szét száradtak egy kicsit a kádak. Így van ez minden évben. Szüret előtti nagytakarítás. Csakhogy ezt nem az asszonyok végzik. A pince körüli munka az emberek dolga. Szívesen csinálják, mert legalább a hosszú téli estéken van hová bújni az asszonyok nyelve elől. Továbbmegyünk. Hangos beszédet követve egy csoport szüretelőre bukkanunk. Varga András bácsiéknak szedik. András bácsi teli puttony szőlőt hoz a pincéhez. Háta mögött egy kis szöszke lányka lépdel, erőlködve tolja a puttony alját. Segíteni akar ő is valamit! A puttony tartalma az őrlőbe kerül, s alatta a kádban a szétzúzott szemek fölött már piroslik az édes must. A bor részegítő illata betölti a kis homályos helyiséget. Megkóstoljuk a mustot, de inkább az óbor mellett kötünk ki. A must csak az asszonyoknak váló. Felmegyünk a szüretelőkhöz. Várják már a puttonyost. Varga bácsi a hosszú nagyfejű lopótököket szedi le két karó-közé szegeit lécekről. — Szeretnék látni olyan embert, ki egyszuszra teli szívja e tök fejét! — mutat egy körülbelül három liter befogadóképességű lopótökre. Beszélgetünk a szüretelókkel. Óvatosan, fürge kezekkel szedik a fürtöket. Vigyázni kell, mert nagyon hullik a fehér otelló. Amúgy is sok szem van a tőkék alatt. — Édes a szőlő? — Édesnek édes, de kevés. Kevesebbet isznak az emberek az idén, — mondja egy öreg néne felemelkedve egy tőke mögül. Sokat nem időzhetünk itt sem, mert minket is szüretre hívtak az Udvardi családhoz. De azért még benézünk Simon Zsiga bácsihoz, aki már leszüretelt és éppen most préseli a leőrölt szőlőt. Egyet-egyet csavar a présen, aztán megáll. Várja, hogy lecsurogjon. Lassú munka ez. Közben lehet inni, beszélgetni is. A szövetkezet állatgondozója. Jó munkás. Csak azt sajnálja, hogy nem nézhetjük meg az állatait. Az édes, piros bor vékony sugárban csurog a lábasba. Onnét pedig a hordóba kerül. — Miért van az, hogy errefelé csak piros bort csinálnak? — kérdezzük. — Nálunk ezt szeretik. A fehér otellót