A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-10-20 / 42. szám

TURCZEL LAJOS: 3: Líránk helyzete és perspektívái (u.) Ha a lírában a jelen pillanatban akarunk konkrét széttekuitést tenni, nem tehetjük azt anélkül, hogy legalább na iy vonalakban ne fussunk végig a fejlődésnek eddigi évein. Nem akarunk seni az itt már elmondottakkal, sem az eddig elhangzott kritikák megállapításaival kapcsolatos ismétlésekbe bocsátkozni, mindössze azokat a gyökereket akarjuk végigtapogatni, amelyeken a harmadvirágzás lírája szárbaszökkent. Ez a líra teljesen új gyökérzetu. Mint már fentebb is konstatáltuk: egy hosszú és nyomasztó kényszer-hallgatás után kivétel nélkül új emberek, kezdők szólaltatták mag. Olyanok, с kik hem smerték és fiatalos hevességükben nem is akarták ismerni a Szlovákia; magyar irodalom addigi útját. Tradíció nélkül indultak és irodalmi ösztönzést — az új valóság közvetlen, dús élményadottságain kívül — legfeljebb a nagy forradalmi költő-elődöknél: Adynál vagy József Attilánál kerestek. Ez a tradíciótjanság, tradíció-megtagadás önmagában nem is volt olyan nagy hiba. Ha az irodalomtörténetet tanulmányozzuk, akkor számtalanszor tanúi vagyunk annak, hogy az új korszak-indulásokat a múlt hetyke felrúgasa, fölényes ne Hqálása jellemzi. A mohó űj akarás felhalmozódott feszülő energiái — a múlt energia-kászleteihek a felhasználása nélkül is — eredményesen tudnak startolni, az űj pályának nekifutni. A múlt haladó értékeinek a bekapcsolására, a velük való összefonódottsáqra aztán az elsó kifulladás után beálló lehiggadásban kerül sor. A mi új líránknak öntudatos nekifutásában a nagyobbik hiba az volt, hogy a starthoz állóknál hiányzott a kellő művészi tréning is. Ezek az új emberek megfelelő művészi gyakorlottság, irodalmi tapasztaltsárj nélkül indultak el a saját maguk által,' a szóra éhes közönség által és a bőkezű menedzser: a kiadó által is kitűzött magas méták felé. Ekkor még hiányzott a tapasztalt tréner: a kritika is és nem volt olyan idősebb együttfutó társ sem, akinek a tapasztaltsága, gyakorlata diktálni tudta volna a siker biztosításához szükséges helyes ütemet, bölcs mértéktartást, eröbeosztást és — ezeken kivül — a szemetgyönyörköd tető szép stílust is. Ilyen előfeltételek mellett a pusztán nagyot és szépet akcrás nsm tudta b ztcsítam a kívánt eredményeket. Amint azt az utólag jelentkező kritikának konstatálnia kellett: az új lírai produkció nagyon is vegyesértékű volt és — a művészi tapasztalatlanság jegyein kívül — magán hordozta a korszak irodalmi betegségeinek: a sematizmusnak, hurráoptimizmusnak és lakkozásnak a kiütéseit is. Az induló költök alkotásaiban a múlt bemutatásai voltak a legsikerültebbek. Ezeken érezni lehetett az elsődleges valóság-élmény hitelességét, átéltséget, átszenvedettségét. Az új valóságnak, a szocializmust bontogató jelennek azonos erejű művészi ábrázolásai már kevésbé sikerültek. Ehhez a költők meglévő lelkesültsége. forró eszmei azonosulása nem volt elég. Elsősorban és főleg azért, mert nem párosult vele a valóság kritikus szemlélete. A költök — az irodalompolitikával együtt — rosszul értelmezték az irodalmi munka terén a szocializmus feltétlen igenlésének fontos politikai követelményét és félreértették és dogmatikusan applikálták a szocialista realizmusnak — már Zsdánov által is doamatikusan magyarázott — forradalmi romantikáját. Az életet reflektorozó szerijeiket a közvetlen valóságon átsiljiatták és — a jelen és jövő közti kapcsolat dialektikus felmérése nélkül — á jövőre irányitották. A jelent megszépítették, fogyatékosságait elhallgatták, hibáit ' retusálták vagy lakkozták, konfliktusait, nehézségeit letagadták. A valóságos, kézzel tapinh'ató — és az olvasóközönség által élt! — jelen helyett a kikövetkeztetett, megálmodott vagy akár reálisan elképzelt jövót mutatták je jelenként. A valóságnak ez a hamis szemlélete, — amely persze nemcsak az itt elemzett lírában, hanem az egész irodalmi életben érvényesült — nagyon sokszor nem eredményezhetett mást, mint úgynevezett szocialista giccseket, elrajzolt, megszépített idilleket. A mi fiatal, kezdő lírikusainknál mirdehhez hozzájárult még az, amit már fentebo is megemlítettünk: a költői gyakorlatlanság és a művészi mértéktartásnak, ítélőképességnek s önismeretnek a hiánya gyakran előidézte náluk azt, hogy a szándékuk, alkotni akarásuk — esetleg a leghelyesebb valóságszemlélet mellet is — csak frázisokba, a lényeget és szépet agyonütő nagyotmondásokba fulladt. A szpeiaüsta giccsek, hamis idillek, és a kiábrándítóan puffanó frázisok bizony jócskán eltorzították azokat a terméseket, amelyeket a harmadvirágzás lírája először takarított be. Az elmondottak után nincs ezen csodálkozni való. Egy olyan mezőgazdasági termelő procedúrával Tehetne ezt a kezdő korszakot összehasonlítani, amelyben a lelkes, de gyakorlatlan termelök kellő technikai felszereltség és agrotechnikai irányítás nélkül hurrámunkát végeztek és a termést a türelmetlen felvásárlók buzgó siettetései között félig éretten és gázosán szüretelték le. A harmadvirágzás úttörő lírikusai csak ennek az egész termelő procedúrának a végén eszméltek rá azokra a súlyos fogyatékosságokra, amelyek a munkájukat, termésüket jellemezték. A kijózanodás, kiiózanítás aztán kissé túl töményen is jött számukra. Alkotásaiké :k komoly közbülső kritikája — mint tudjuk — nem volt. Verseik — alaposabb megrostálás néikü! — nyugodt és senkitől nem háborított menetelésben vonulták egyenesen a kötetek felé. A kötetek hivatalos bejelentései és útn3kindításai reprezentatív teljesítményeket, irodalmi exhibiciókat ígértek. Es ekkor, ennek a szinte qyőztes felvonulásnak a befejezése után jött az az igazi kritika, művészi elemzés — elsősorban Fábry „Harmadvirágzás"-a és „Kevesebb verset, több költészetet"-je — amely bíztató és buzd.tó jellege ellenére is alaposan mellbevágott. A kellemetlen igazságokat beolvasó kritikával eqyidőben kulminált az irodalompolitika nyilvános vezeklése a sematizmusért, a sematizmusnak és fentebb felsorolt tejtestvéreinek a hallgatólagos jóváhagyásáért és megtüréséért. A sematizmusnak, a valóságszépítésnek, a konfliktus mentességnek elrettentő kipécézéseiben sokszor a mi irodalmáraink és köztük nem is utolsó sorban: a mi lírikusaink is magukra ismerhettek. ... És a kijózanításoknak, a kegyetlen önismeretre-döbbentéseknek a sorozatában végül eljött a XX. kongresszus is, amely kimondta azt a nagyon sokszor iószándékűn eltitkolt igazságot, hogy a szocializmus építése sem mentes a tévedésektől és nehézségektől — és ezt a ténvt sem a politikai, sem az irodalmi életben nem szabad elhallgatni, nem zsabad letagadni. A kritikátlan elismerés és a sima, görönayteien úton való előrehaladás időszaka után — mint mondottuk — kissé túl töményen jöttek a kijózanítás processzusai. Nem csoda aztán az, hogy fiatal és lelkes lírikusaink számára a kijózanodás egyúttal súlyos megrázkodással, művészi és emberi meghasonlással, váltságbajutással is járt. Mindennek tanúi vagyunk ma is. A harmadvirágzás „hajnali harangszó"-ját megszólaltató lírikusaink költészete 1955 óta valahogy eldugult, elapadt, hangjuk elrekedt és keserűvé, pesszimistává vált. Gyakran úgy látjuk, mintha egész eddigi költészetüket szigorú revideálás alá vennék, sőt olykor megtagadnák. Üj formákat, témákat keresnek, görcsösen befelé fordulnak, önmagukba merülnek és blazírt érzésekkel és hangulatokkal jönnek elő. A közügyektől, a fontos társadalmi kérdésektől menekülnek és az „általános emberi" és a „magánélet" problémái felé fordulnak Nem ajozzák fel őket már ünnepi lelkesültségre a gigantikus építések és perspektívák, egész lelküket és költészetüket a „hétköznapom igézete" uralja. Sokan azt mondanák, hogy dekadencia és az igazi, harcos és pártos költészet elárulása mindez. Mi azt mondjuk, amit mondottunk: olyan természetes, ellenhatás, amelyet eqv hibás és túlhajtott gyakor'at csődje váltott ki. Olyan változás. amely szükséqes volt és amely kézzelfogható hasznot is hozott: a horizontok szűkítése, a hétköznap szerény és szürke értékeinek a meglátu a reálisabbá, földsza^úbbá, őszintébbé tette ezt . lírát, a gyötrő önvizsgálat, az envéni érzelmeknek, az „En"nek, a szubjektumnak a fókuszba állítása pedig visszaadta műfaji hitelét is. A váUczás szükségességének és hasznosságának a z. smerése mellett mi sem tudunk azonban elnyomni bizonyos aggodalmakat. Bánt az^ amiről már .az előbb is szólottunk: a közösségi ügyektől, a társadalmi és poltikai kérdésektől való 180 fokos elfordulás a mayáné'et és a „belső én" problémái felé..- Nem vagyunk azek. akik a „közösségi költészetet" összetévesztik a szűkebb értelemben vett no'.itikai költészettel, sem azok, akik a költészetből a legelem'bb emberi érzéseket individuális nyaval" Vk:nt száműzik. Nem, mi egy pillanat a sem felejtjük el, hegy ez embereknek. p tórssda'om te"-1

Ц'пак egyéni érzelmei cs -rob'ámúi — szere'mi boldogságuk va-v '"inottik. az életb°n elért sikereik és mg ?'.é vd'íttségük, kudarcaik és e'kesedettséqük — fontos közösségi ünvek is 98» vétek 'enne őket a költészetből száműzni. De ugyanakkor nem helyeseljük azt sern, ha a költő vagy bárki az egvéni érzelmek és problémák kizárólagos irodalmi létjogosultságát hirdeti, ha a költő az egvéni érzelmeket hangsúlyozott: apoliticizmussal hivalkodó öneélúsáonal cnekli meg vagv bennük ké.jelgő szentimentalizmussal vagy durva naturalizmussal turkál. Ha az egyszerű embereknek, egyéneknek az érzelmei és probdémái a közösség ünvei is, akkor az a költő — aki őket a közösség elé viszi és ténylegesen közösségi ügyekké avatja — úgy. énekeljen róluk, hogy ezt a jellegüket ís érezni lehessen. Venve például Petőfit, aki a legintimebb érzéseit is közügyekké tudta magasztosítani. Igen, az irodalomban, a költészetben kapjanak hangot és teret a privát érzelmek és a hétköznapok problémái is. Ezek is — és még mennyire — az élet valóságához tartoznak és az irodalomnak a valóságot hűen, teljességre törekvően kell tükröznie. De mindez ne jelentse azt, hogv a magánügyek' a mindennapos problémák kiszorítják a költészetből. a költök szívéből az emberiségnek és a haladásnak elsőrendű fontosságú közügyeit: a békének, 10