A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-10-20 / 42. szám

Bojmócon töltöttük az idei nyarat, illetve a nyár vizesebb, esősebb részét. Márpedig Bajmócon lenni és Szlovákia egyetlen állatkertjét nem látni, szerény hazai viszonylatbdn körülbelül olyasmit jelent, mint Rómában járni és nem látni a pápát. Igy hát egy napon, amikor nem pityergett az ég és a jelhók mögül néha előlesett a nap, felkerekedtünk és elmentünk állatnézni. Illendőképpen megcsodáltuk a peckesen sétáló gólyákat, a ketrecükben keringő medvebocsokat, a két vedlett farkast nieg azt a néhány árva majmot, akiknek emberhez méltó ingerlékenysége állandó szórakozásid szolgál a látogatóknak, aztán fölkapaszkodtunk az enyhe lankán, a szarvasok kifutójához. Éppen az ősvilági szörnyeteghez hasonló, lomhajárású, nagytestű skót tulkokat bámultuk, amikor egyszerre csak megszólal a kislányom: — Nini, papa, a Jakabl Hátrafordulunk — a szemközti drótkerítés mögött egy megtermett szarvasbika kapja fel a fejét és nedves pillantással mered ránk. Hogy miért keresztelte el ót Zsuzska lányom nagyhirtelen Jakabnak, máig is titok előttem. Ta'án a jámbor képe, alázatos pillantása miatt. De a név megszületett, és azontúl buzgón használ • tuk. — Jakab, gyere ide! — szól rá Zsuzska és közelebb lép á kerítéshez. Jakab ugyancsak tesz egy-két lépést, megáll a drótháló túlsó oldalán és néhányszor lehajtja fejét, mintha köszöntene. Aztán a kerítés felső részéhez dugja a száját, ahol ritkásabb a drót, és sürgetően néz ránk. — Éhes a Jakab! — érti el a hangtalan szembeszédet Zsuzsfat, és már nyúl is a táskába, ahol sétakor mindig akad valami harapnivaló — kifli, zsömle, miegymás. Elővesz egy kiflit és nyújtja a szarvas felé. Jakab félrehajtja' fejét, bársonyos agancsa furcsán ingadozik, mint viharban a hajóárboc, és két drót közti résen kidugja a száját. Zsuzsa sem rest, benyomja a kiflivéget tot kosán szétnyíló két ajka közé, * Így barátkoztunk meg Jakabbal. Hűségesen kitartott mellettünk. Amikor odább mentünk, elkísért bennüket a drótkerítés túlsó óldalán. Majdnem baj is lett belőle. A szarvasok kifutóját ugyanis dorongokból ácsolt kerítés tagolja részekre, amelyet az állatoknak meg kell kerülniük, hogy az egyik szakaszból a másikba jussanak. Jakab buzgalmában meg akarta takarítani a kerülőt és megpróbáta, nem bújhatna-e át a husángok között. Agancsos fejét át is dugta a résen, de akkor megakadt: a teste, a lába nem fért át. Megpróbálja visszahúzni a fejét — nem megy. Megdöbbenten néz ránk. Megijedtünk mi is. Már futottam is volna valami őrért, hogy szabadítsa ki a cimborát, amikor Jakab kecsesen félrehajtotta a fejét, visszahúzta a résen előbb az agancsa egyik ágát, aztán a másikat. S már loholt is a kerítés mentén, megkerülte és jött vissza hozzánk, nyújtotta a száját: mi lesz a kiflivel? Elkísért bennünket a szarvas-kifutó végéig. Ott megállt, fejét felemelte s hoszszan nézett utánunk. Bizonyára sajnálta, hogy még csak augusztus van és nem bőghet egy nagyot a tiszteletünkre. • • TÖTH TIBOR 7