A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-10-20 / 42. szám

Reggel sűrű tejfehér köd ereszkedik a a kis falura. Van még időnk az autóbusz indulásáig. A tanító tanácsára meglátogatjuk Szabó Károly bácsit, akiknél tegnap este szintén fosztás volt. Most reggel rendezi a termést. Szabó bácsi hátul a kocsiszín előtt kis széken üldögél. Előtte koszorúk púposodnak. Most reggel fonja őket, komótosan, nagy szakértelemmel. Egyedül dolgozik még két hektár földjén, ötvenhat éves, arcán már végigszántott az idő vasfoga. — Tegnap este kellett volna ezt megcsinálni, — ráz kezet velünk mentegetőzve, mintha valami hanyagságon kaptuk volna. — Dehát már öregszünk, öregszünk .. . Elnézem bütykös ujjait, ahogy lassan-lassan fonja a koszorúkat, akárcsak néhai nagyapámat látnám. — Bírja még a munkát? — Néha már a derekamba vág valami nyavalya. — tapogatja az oldalát. — No és a szövetkezet? Nem lenne könnyebb? — kérdem. — Teljesítem én az adót, a beadást. Nem maradtam soha adósa az államnak, — tereli dicséretre a szót. — De mégis? — faggatom újrá, — Tudja, öreg vagyok én már... De azért látom, hogy szavai nyomán arcára gondok ülnek. Töpreng, csavar egyet a kukoricalevélen, de nem szól... Az asszony is előkerül. Mázos kancsóban bort hoz. — Amolyan hordófenék már, de azért egyszer meg lehet inni, — kínál a gazda. —. Jól fizet a kukorica? — kérdem. — Nem lehet panaszkodni, — mondja. Befejezi a koszorút. Vállára segítjük, aztán lassú léptekkel felviszi a padlásra. Az utcán felbúg az autóbusz motorja. Sietve kezet rázunk. Egész a kapuig kísér. Ozsmld Árpád merkedem meg, akik kissé távolabb buzgón fonják a koszorúkat. — A gazda, Molnár István bácsi beteg. Tegnap hozták haza a kórházból. Kétoldali sérvvel operálták és most bent fekszik a szobában, — mondja a tanító. Hetven év felé jár már az öreg Molnár bácsi. A nehéz, testet ölő munka megviselte. Most a szövetkezet tagja. Hat gyermeke van, két fiú és négy lány. A hat közül két lány van még a háznál. Beteg a gazda, de azért a munka nem szünetel. Segítenek a szomszédok. Betoppan biciklivel a szövetkezet csősze, Racskó bácsi is. — Racskó bácsi, itt nem kell őrködni, nem lopnak el semmit! — szólnak a csőszre. — KI tudja, hát ha esetleg egy szép lányt!? — mosolyodik el az öreg, aztán leül ő is segíteni. Tíz óra felé az utolsó csövet is beledobják a kosárba. Vége a fosztásnak. Kikászmálódnak a nagy halom levélből, leporolják a szoknyát, nadrágot. Gizike, a gazda legfiatalabb lánya abroszt terít a puha levelekre. Körülülik. Egy nagy tál szőlő, fehér kerek házikenyér kerül középre. Az embejrek között körbejár a hasas pálinkás fiaskó. Ez a fosztói vacsora. Nemsokára elszállingóznak a látogatók. Az utca újra megelevenedik, nótáznak a legények. Mi is elköszönünk. — A tollfosztóba is szíyesen látjuk, — szólnak utánunk. Ahogy ballagunk a széles úton, be-benéíílfilr a- 1 iH.rQTTíUKa ДЪгО fosztó volt, még fenn vannak. KenaoetesziK az udvart, hordják a padlásra a bő termést adó keményszemű kukoricát.