A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-10-20 / 42. szám

KUKORI Kukoricafosztás. Nóta, tréfa, nevetés ... Hűvös őszi estéken hányszor ültem a fal alatt, vékony nadrágom bebugyolálva a langyos, puha kukoricacsuhával, s levéllel csiklandozva egy-egy lány fehér nyakát. .. Emlékszem, mint tízéves kis legényke, már alkonyatkor elkészítettük a megfelelő gömbölyű sárgatököt. A belsejét hátul egy kis nyíláson kiszedtük, elől szemet, szájat, orrot vágtunk rajta és beletettünk egy kormos faggyúgyertyát. Este, mikor fosztottak a lányok, felállítottuk a kapufélfára. A piros tökfej láttára a fehérnép visongva bújt össze, mi meg jót mulattunk a tréfán ... Ezek az emlékek elevenedtek fel bennem a minap, amikor a Csemadok gútai kerületi szemléjén a garamgyörgyiek Kukoricafosztás című cselekményes táncát néztem. Megkapott a színpadra varázsolt igazi falusi életkép kedves, csipkelődő légköre. E közös, kaláka-munka szívet-lelket üdítő, szinte játékos végzése. A régi nóta egyszerű, de mégis mennyi érzést kifejező szövege: „Egyszer voltam a kiki-kukoricaf osztóba, Fáj a szívem, nagyon beteg azóta. A szívem is, a lelkem is sírni vagy zokogni akarna, A szívemnek a nyugalmától fosztott meg egy kis barna." De jó is lenne újra résztvenni egy igazi kukoricafosztőban! — gondoltam, amikor a szereplést izgalmától kipirult arcú leányok, lajbis legények elhagyták % színpadot. Leülni egy-két órát a fal mellé a kukoricahalomra, hallgatni a nótát, öreg nénék meséit... Megtapogatni, hogy erős-e a koszorú fonata, melyet a szép sárga csövekbői fonnak a legények vagy az erósebb kezű öregek. Kívánságomat nem is tartottam magamban. Alkalmam volt beszélgetni Üjvári László tanítóval és feleségével, akik a tánccsoportot kísérték. Nagyon kedvesen meginvitáltak, ha arra járok, menjek el hozzájuk Garamgyörgyre és majd ök elkalauzolnak a valódi fosztóba is. Nem sokat várattam az ígéret valóra váltására, pár nap múlva vonatra ültem. öreg este volt már, mire a faluba értem. A csillagok mint halvány pislogó mécsek csüngtek az őszi égen. A sötét utca széles hátát az ablakokból, udvarokból kiverödő fényszalagok szabdalták csíkosra. Igazi fosztásra való idő. A tanító már várt. Az alvégről legények nótája szállt felénk. Ahogy mentünk a hosszú utcán, az udvarokban itt is, ott is lámpa égett, hangos beszélgetés, nevetgélés és a kukoricalevelek sustorgása csapta meg a fülünket. — Sokan fosztanak ma este — szólt a tanitó. Aztán egy nyitott kiskapu felé vettük utunkat. — Nem hiába hagytam nyitva az utcaajtót, vidékieket is vártam! — állt meg mosolyogva az udvar közepén naqy kosárral a kezében egy magas fekete lány. — Tessék csak beljebb, éppen fosztókra van szükségünk! A fal mellett a már jócskán megfogyatkozott kukoricahalom körül fiatalok, öregek ültek, kezük fürgén mozgott, de a imókázás, a beszélgetés nem szakadt meg egy pillanatra sem. — No lám, Vali, — húzták a háziak lányát — még ilyen híres fosztó sem volt a faluban. Még tán az újságba is kiteszik! Leültem én is a többiek közé. Lehettek vagy tízen-tizenöten. Koppantak a nagy kosarakba a sárga kukoricacsövek. Egy fosztatlan csövet én is kezembe fogtam, selymes bajusza, langyos széles levelei szinte simogatták a tenyeremet. — Ügyse látott még maga fosztót életében. Fogja meg azt a csövet, nem harap, — szólt félém csipkelődve egy fiatalasszony. — Sokat jártam én fosztóba, valamikor. Még piros csövet is találtam! — Ugyan hol, tán csak nem Pozsonyban? — Nem a. Orosziban. Itt van nem meszsze, a harmadik határban. — Ott csak zabot hegyeznek, — nevetett. A koszorúfonók között a gazdát keresem, — de csak a két fiatal vővel, Béres Lajos és Tóth János traktorosokkal is-