A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-10-13 / 41. szám

(у ешЬер poitr у я сза&сэг Szinetár György A híd már keményen markolta a Szajna két partját s az alkalmi költők is megénekelték karcsú Iveinek nemes hajlatát. A „MONTEUR" felületes statisztikát közölt arról, hány hajótér követ, hány tonna vasat, mennyi kavicsot, meszet, festéket igényelt a nagy mű. Egy fiatal, lelkes szépíró, ki még nem jutott túl lírája érzelgős korszakán, hangulatos leírást, adott André Chénler modorában az egy kőfaragómunkás lelkiéletéről, melodramatikus párhuzamot vonva a lecsapódó kalapács és egy távoli lány hangjának csengése között. Szép rajzok,' pompás karcolatok népszerűsítették a készülő hidat, csak a híd munkásainak verejtékéről nem szóltak sem a lírikusok, sem a statisztikusok. Ez felesleges is lett volna, mert a Tőzsde körül lebzselő polgárok éppen úgy elfelejtették egy pillanat alatt a statisztikusok kétes számait, mint a montmartrei romantikusok a kőfaragó-legényről szőlő érzelmes lelkirajzot. Az embereknek már a múltban sem volt semmi érzékük a statisztika és a lélekábrázolás iránt. A polgárságot maga a meztelen híd érdekelte, rideg számfejtők és mély érzésű novellisták nélkül. A híd valóban szép volt vadonatúj pompájában. Két bemeneti oszlopán egy-egy gigászira méretezett sas nyújtózott égfelé csapó szárnyakkal azt a hitet keltve: ha felröppennének, rettenetes izmaikkal magukkal tudnák ragadni a hidat is. Noha a két sas minden bizonnyal Napoleon szárnyaló bátorságát kívánta jelképezni, Nicol Pelicourtnak 'mégsem a nagy hódító dicsteljes arca jutott eszébe, ha rájuk pillantott, hanem az az Európa húsát szaggató ragadozó, aki mániákus közönnyel áldozta fel a francia nép legjobbjait, hogy azok halálával biztosítsa saját halhatatlanságát. Nicol Pelicourt is egyike volt azoknak, akik néhány franc ellenében a hídhoz láncolták sorsukat. Reggeltől estig csiszolta, formálta az óriási termésköveket, melyekkel az üj hid körül a partot kirakták. Egész nap kopácsolt és fütyörészett. Olykor, ha egy-egy szebben sikerült kő került ki kalapácsa alól, harsányabb lett a füttvszó is, mert már-már alkotónak képzelte magát. Feje felett sárgán sütött a nap, ipolyaszlnű volt az ég. Notre Dame harangjának hangja szinte érezhetően lebegett a levegőben, a rozsdaszlnű viz felett és elkeveiedett az elegáns fogatok zörgésével, a gondtalanul és harsányan vitatkozó utcai nép zsivajával. Párizs már csak annyiban emlékezett a forradalom szép vívmányaira, hogy egyik-másik makacs piaci árus még mindig polgártársnak nevezte Talleyrand herceget a szórakoztató politikai szócsaták hevében. Bizony sokkal jpbb volt itt fütyörészni a kőreláncolt bronzsasok lábánál, imint ott bolyongani valahol Egyiptom forró és vakító égboltja alatt, Napoleon nyugtalan álmai nvomában, Itt a bronzsasok árnyékában látszólag nyugodt az élet és itt van Louise is, a jó, almaszagü lány, akinek vasárnaponként arról mesélt: csak azért építik éppen ide az üj hidat, hogy ők ketten közelebb kerüljenek egymáshoz. Louise szívesen hitt ebben a mesében, mert jól esett, hogy érte is történik valami ezen a kardforgató hősök és elkényeztetett szépasszonyok számára kitalált földön. Louise a szigeten lakott. Ott, ahol az okos madame Stael sóhajtozott gőgös epekedéssel a császár ágya után, s ahol később Baudelaire botránkoztatta a „Fleur de male" merész rímjeivel az irodalmi szalonok perverz álszentjeit. Louise a parton élt és járása oly lomha volt s mégis oly kemény, mintha mindig övig vízben járna a víz sodrásával szemben. Almát árult, Bretagne kertjeiben érett óriás almákat, melyek kemény melléhez hasonlítottak. E két kis mell és Louise formás combjai okozták, hogy bódéja mögött a part mindig tele volt ifjü halászokkal, kik mohóbban lesték Louise mozgását, mint a kitett hálók ritka rezdülését. De a lány Nicol. Pericoultnak tartogatta szépségét. Keze gyorsabban járt mint a fiúk szeme s aki megcsípte karját, sokáig emlékezhetett suhintására is. Este, mikor már a Nótre Dame esküre emelt két tornyú ujja is árnyékká sötétedett mögöttük, leültek a parton és átölelték egymás derekát. Nicol a kiformált kövekből visszacsengő ábrándjait, Louise meseváró, szolid nyugtalanságát hozta a találkozókra. , A Szajna alattomosan hallgatott lábuk előtt s capk néha csattant mögöttük egyegy kései botorkáló istenkáromló üvöltése, ahogy részeg keservét, vagy duhaj fájdalmát rikoltotta az ég felé. — Két nap múlva készen a hid — mondotta Nicol és hangjával külön is megsimogatta a mondatot. — Akkor már napközben is .átszaladhatsz hozzám — álmodozott Louise. 18