A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-10-13 / 41. szám

rlt.», гьн; ty.ST -.»-Г-. •

; ; Л."" Nicol felugrott. — Louise — kiáltotta lelkesen. — Akarsz átjönni velem a hídon?... Légy te az első francia asszony, kinek lábanyomán megremeg a híd!" Világépitő gőggel és mégis szorongva Így kínálhatta fel koronáját Napoleon Mária Lujzának, ahogy Nlcol nyújtotta az elsőbbség dicsőségét Louise felé. Elindultak, hogy meglopják a történelmet, mely a hld számára csak abban a pillanatban kezdődik majd, amikor Fouché miniszter úr a császár és a nép nevében először vonul végig rajta. — Látod, ezt a követ is én faragtam ... ezt ls.., ezt is ... —Olyan büszkén mutogatta a sok egyforma kő között a néhány ugyanolvat, amit ő faragott, mintha gyermekével dicsekedne. — Látod, tmlnden kövemre rávéstem titokban, itt alul, a sarokban egy pici „N" és egy pici „L" betűt, hogy évszázadok múlva is felismerje, aki erre jár, melyek kerültek ki az én kezem alól. Ragyogva nézett Louísera, büszke és cinkos mosollyal. Vallomás volt ez a kőbe vésett két pici betű és mindketten érezték, hogy most már elválaszthatatlanul egymáshoz tartoznak. Szivükben a beavatottság titkával álltak a hídon és megremegtette őket kőkockájoa vésett halhatatlanságuk tudata. , — Látod, íoy élünk majd a múló századokban, örökké egymá$ mellett e kövek oldalán — sóhajtotta halkan Nicol, aki e pillanatban éppen úgy költő volt, mint Ronsard, akinek szobrával minden este találkozott s akinek egyetlen szonettjét sem ismerte. — Ezentúl minden este eljövünk ide — mondotta Louise, aki követni akarta társát hangulatának szárnyalásában. Már hajnalodott, mikor lejöttek a hidről. Az ég felé csapó bronzsasok óriás torzóknak tűntek a víz ködös tükrében. Az egyik bejárati oszlop mögül, melynek hatalmas kövét Nicol formálta ki, két gárdista lépett elébük. Oly kemények, és marconák voltak, mint a rend, melynek őréül szegődtek. — Mit kerestek a hídon? — kérdezte az egyik és szuronya máris Nicolra meredt. , Pelicourt vérében még szelíden köröztek halhatatlanságának hangulathullámai s az éjszakából magával hozott színes szavakkal már mesélte is kedves boldog titkát. De ami költészet volt az éjszaka megértő csillagai alatt, az kongó ostobasággá züllött a didergő hajnal szürke fényei kőzött és a két gárdista, kiknek embersége régen megposhadt a bűnözők között, csak annyit értett a boldogság e lélekfeszltő vallomásából, hogy e két kuszált alak a hídon ácsorgott az éjszaka. A hídon, me'yen Fouché csak két nap múlva halad át a császár és a nép nevében. Olyan gyalázat ez, mit nem tűrhet a rend, sem a császár, sem a nép. S a „MONITEUR" másnap háborogva jelentette, hogy egy csavargó a rimájával éjszaka az új hidra osont, de a gárdisták szerencsére elfogták őket. Párizs felhördült. A Tőzsde körül lebzselő polgárok, kik a Bastille falára freccsent vérrel kivívott egyenlőség jogán, bizalmas körben olykor még polgártársnak nevezték Talleyrand herceget, egyszerre a guillotinera emlékeztek és elégtételt követeltek. A nemesi szalonok idült szépleikei pedig a félreértett szabadság eszmékről bölcselkedtek. Párizs tekintete a bíróság felé fordult, s a költők éppen úgy az Igazságról példálóztak, mint a tárcaírók. Nicol és Louise pedig a Cqnciergerie cellájában várták sorsuk beteljesülését. Az ügyész vádbeszédében Franciaország lelkiismeretéhez kiáltott csodálatos szónoki hévvel s ez a lelkiismeret, hogy megnyugtassa önmagát, két nap múlva a kiváló ügyész mellére tűzte a becsületren -det, a védőügyvédről viszont gúnydalokat és ostoba rajzokat firkáltak az újsütetű napoleoni arisztokrácia talpnyalók A bíróról, aki a rend, az erkölcs és a császár nevében halálra ítélte a két boldogtalant, mindenki megállapította: olyan ember, aki a helyzet magaslatára tudott emelkedni. Párizs lihegve ünnepelte a gyalázatot. — Ne félj Louise, a hid megőrzi nevünket — bátorltotta_ Nlcol a leányt. — Ne félj Louise, hiszen tudod, mi már halhatatlanok vagyunk. — De én még nem akarok halhatatlan lenni — sóhajtott a leány és könnyeinek még fáradt csillogását is elnyelte a börtön sötétje. A kigúnyolt védőügyvéd nem hallotta meg a gúnydalokat és nem vette észre a torzító rajzokat sem, hanem hivataltól hivatalig futva addig talpalt, verekedett, míg kegyelmi kérvénye a császár asztalára került. Sosem derült ki, hogy e megátalkodott védő milyen furfangos mesét eszelt ki a császári szív megpuhltásárá, de tény, hogy a császár megkegyelmezett Nicolnak és Louisenek, mer nem kételkedhetett annak az embernek alattvalói hűségében, aki szeretete jeléül, minden keze alól kikerült kőbe, minden külön utasítás nélkül császárának Napolqonnak és Louise császárnő nevének kezdőbetűjét, egy pici „N" és egy pici „L" betűt vésett. A császár megkegyelmezett, mert Ilyen jó ember volt a császár és történelmi jósága így őrizte meg két kis felpattanó Dorszemecske, Nicol és Louise boldog halhatatlanságát. 19