A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-10-13 / 41. szám

00 Osz volt A nap hétszámra nem bújt elő a felhők mögül, hullott a fó­katkopaszító, sárnövesztö, hideg öszí eső. Ivánkára jártam dolgozni, a faluból harmadmagammal. Csatornát, azaz — ahogy ott hívtuk — kanálist ástunk. Ak­kordba. Keserves munka volt. Vonattal jártunk Ivánkára, félötkor indult a vonatunk. A mí falunknak nincs állomása, s hogy ide­jében eljussunk a szomszéd faluba, há­rom óra körül keltünk. Megesett néha, hogy elkéstünk, akkor szaladva tettük meg az utat hazulról egészen az állomásig. Mi­korra odaértünk, a helybeliek már min­den ülőhelyet elfoglaltak s még jól jár­tunk, ha egyáltalán bejutottunk a kocsiba. Sokszor bizony a lépcsőn állva tettük meg az utat Ivánkáig. így küszködtünk, este tíz óra után ju­tottunk haza holtfáradtan, estünk bele az ágyba, nem kellett az ennivaló sem. Ügy vártuk a szombatot meg a vasárnapot, mint a megváltást. Akkor legalább kialud­hattuk magunkat. Már vagy egy hónapja jártam Ivánká­ra, amikor egyszer hétközben meghallot­tam, hogy szombaton este mulatság lesz a szövetkezetben. Tudja az isten, mi ütött belém, de elhatároztam, hogy elmegyek rá. Tulajdonképpen bolondság volt, tán­colni nem táncolok, nem is szólva arról, hogy még belépőjegyeket is kell venni. Szombat este úgy hét óra tájban kibo­rotválkozva, ünneplőben beállítottam a szövetkezetbe. Ott ült egy rozoga asztal mellett Gazsi, a pénztáros. Kitekert nyak­kal magyarázott valakinek hátrafelé; mondom, éppen jól van és igyekeztem minél gyorsabban beljebb kerülni. Már a másik szobába nyíló ajtóban jártam, mi­kor utánam szól: — Hé, fizetni kl fog, ta­lán én? — Kényszeredetten, kelletlenül fordultam meg. — Hát fizetni ls kell? — Ha nem akarsz bejönni, nem muszáj, — vigyorodott el. Leszurkoltam a tíz koronát. Az ör­dög vinné el, nem sikerült megúsz­nom és még szé­gyenben is marad­tam. Hogy néztek rám, milyen gú­nyosan az asztal mellől a parasztle­gények. Tudom, most röhögnek raj­tam, pedig maguk olyan zsügoriak, hogy képesek éjfélig elüldögélni, táncolni óraszámra két pohár sör mellett. Hazafelé menet meg végig­kántálják, bőgedezik az utcát, még tán­torognak is — szeretném tudni, mitől — talán attól a két pohár nyavalyás sörtől. Hogy a fene esne beléjük. No várjatok csak, majd én megmutatom, hogy kell le­génykedni! Végigmegyek a másik szobán, keresek valaki aki mellé letelepedhetnék. No de hisz van itt elég magamszőrű, csak meg kell őket keresni. Nem sokáig tart. Ott ül mindjárt a sarokban Nagy Feri, uno­kabátyám, a Jani, annak a sógora, a Máté Sanyi és még két legény. Odamegyek hoz­zájuk, helyet szorítanak maguk között a padon, leülök. A két ismeretlennel lekeze­lek, körülnézegetem őket, látom, közénk valók. A kocsmáros ott forgolódik a szomszéd asztalnál, rászólok. Átlép hozzánk. — No mi legyen, legények? — Hozzon barackot, — nézek körül — hatunknak. A Jani jól megnéz: — Mi az, megbolon­dultál? — Ne törődj vele, — mondom, — csak igyál. — Megvonja a vállát: — Ha csak az kell. A kocsmáros elhozza a poharakat, le­teszi az asztalra és megáll, vár valamire. Ránézek: — Tudja mit, Kálmán bácsi, jó hogy itt van, mindjárt hozhat mégegy­szer. Igyuk meg, gyerekek, — fordulok a többiek felé. A kocsmáros tétovázik, el is menne, meg nem is, de aztán csak rászánja majmát és megkérdi: — Fizetni ki fog? Elönti a fejem a forróság. Kiráncigálom belső zsebemből a pénztárcámat és tartal­mát kifordítom az asztalra. Magamnál hordom minden megtakarított pénzemet, ruhát meg cipót akartam venni télire; van itt pénz elég. — No hozza már? A kocsmáros dünnyög valamit az orra alatt, megvárja, mig kiisszuk a barackot, összeszedi a poharakat és odébbmegy. Té­rül-fordul és előttünk az újabb porció pá­linka. — Igyunk, — emelem fel a poha­rat. A többlek csak hallgatnak, aztán lát­va, hogy iszom, ók is nekilátnak. Jani csodálkozva méreget végig. Üjra megtöl­tődnek a poharak. Forr bennem a méreg. Oda a ruha, a cipő, lehet, hogy kabátra is futotta volna. Eh, üssön bele a ménkű! Nem lesz ruha, nem lesz cipő, kabát se lesz, de ezeknek a koszosoknak megmutatom. Nem fognak kiröhögni! Szünetel a tánc. A Sárközi cigány oda­óvakodik az asztalunkhoz és megpengeti a hegedűjét. Rátekintek; látja, hogy le­het, már húzza is. Előbb az egyik legény dúdolja utána: „Nádfödeles a mi házunk teteje...", majd lassan mi is belekap­csolódunk. Ott, hogy „Két karommal, két kezemmel keresem a kenyerem", mór mind énekelünk. Sárközi újra kezdi, odajön az asztalhoz a bőgős meg a többi cigány is. Énekelünk. Együgyű nóta, de most va­lahogy nagyon fontos kiénekelni, hogy; „Nincsen nékem sem hat ökröm, se gu­lyám ..." Iszunk, hozatok a cigányoknak is, lassan u щ mások is körénkgyűlnek, van aki széket hoz és mellénktelepszik. Olyan mifajtánk. Pohár kerül eléjük is. Forog velem a szo­ba, zúg a fülem, dobol benne a vér a go­romba pálinkától, de el nem mennék egy világért sem. Iszunk, énekelünk: Egyszer­csak valaki megfogja a cigány vonót tartó kezét. — Gyere, táncolni akarunk. — Ki­nyálazok egy százkoronást a többi közül és a cigány kezébe nyomom: — Kezdd elölről! A cigány áll, nem tudja, mitévő legyen, kényszeredetten fintorog, villog a szeme­fehére. A bögös már indulna, de a töb­biek visszafogják, valamit hadarnak egy­más között, aztán nekifognak a nótának. Üjra kezdjük: „Nádfödeles a mi házunk teteje..." Most meg a Szőke Pista kapja el a ci­gány kezét. — Engeded el! — állok fel a padról. Rámnéz, látom, villan a szeme. Híres verekedő ez a Szőke Pista, akkora tenyere van, mint a lapát, tartanak is tőle a le­gények. De most nam bírok magammal, odalépek eléje és hirtelen lerántom a ke­zét a cigányról. Sárközi azonmód elhúzódik mellölünk, várja, hogy mi lesz. — Te csak kezdd elölről — szólok rá. A cigányok lassan, bizonytalanul újrakezdik: „Nádfö­deles a mi házunk teteje ..." Méregetjük egymást Szőke Pistával. Fél­szemmel látom, hogy a Pap Gergő igyek­szik a hátam mögé kerülni. Szemmel tar­tom mind a kettőt, várok, ők se moz­dulnak. Egyszercsak hátulról félretol va­laki. Rögtön nekifordulok, hát a Jani bá­tyáim. Odaáll Szőke Pista.elé: — No mi lesz, legény, mire vársz, tán inni szeret­nél velünk? Kálmán bácsi, — szól rá a kocsmárosra, — hozzon ennek a legény­kének egy liter forralt szódát. Aztán meg ne ártson, — veregeti meg a Szóké Pista vállát, — kettesben a Gergővel eliszogat­hattok rajta. Nem tetszik nekem, hogy a Jani így beleavatkozott a dolgomba, de a bátyám, hagyom. Meg jobban is ért az ilyesmihez, Acs ez a Jani, ácssegéd, és nem lenne jó tengelyt akasztani vele. Különben csendes legény, alig hallatja a szavát, de ha meg­haragszik, akkor baj van. Látszik, tudja ezt a Szőke Pista is. Egy. darabig még mereven néz rá, de hogy Jani közelebb lép hozzá, elfordul és a bámészkodókat félretolva kimegy a szobából. Pap Gergő szótlanul lép utána. A szomszéd asztaltól átjönnek hozzánk a Sándor gyerekek meg a Síposék na­gyobbik legénye. Parasztok ezek is, va­lami nyolc-tíz holdasok. Mi az anyjuk kín­ját akarnak itt, gondolom magamban, ami­kor a Sípos gyerek átnyúl az asztalon és megszorítja a Jani kezét. — Jói megadtad nekik, Jani! — és az unokabótyámmal szélesen egymásra mosolyognak. Jani rendel, az újonnan jötteknek is. Mosolyogva koccintanak. Valami felenged bennem: Hisz ezek hozzánk tartoznak. Sándor Ernő rámhunyorít, felém nyújtja a poharát: — Igyunk, testvér! Mégegyszer végigénekeljük a nótát: „Nádfödeles a mi házunk teteje ...", énekelnek a Sándor gyerek, Sípis Józsi, meg még többen, most jöhettek ide, job­bára parasztok, kisparasztok, olyan Sándor meg Sípos félék. Igaz is, gondolom ma­gamban, miért ne énekelnének velünk, az ő házuk teteje is nádfedeles, vagy zsú­pos, őket éppen úgy fojtogatja a nyomo­rúság, mint bennünket. Hozzánk tartoz­nak ők is. Jani kivárja, míg a cigányok befejezik a nótát, aztán leinti őket. Pénzt ad ne­kik, majd odaszól Sárközinek: — No most már menjetek, nem látod hogy táncolni akarnak a lányok? VAGPAL FERENC 17

Next

/
Thumbnails
Contents