A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)
1957-10-13 / 41. szám
00 Osz volt A nap hétszámra nem bújt elő a felhők mögül, hullott a fókatkopaszító, sárnövesztö, hideg öszí eső. Ivánkára jártam dolgozni, a faluból harmadmagammal. Csatornát, azaz — ahogy ott hívtuk — kanálist ástunk. Akkordba. Keserves munka volt. Vonattal jártunk Ivánkára, félötkor indult a vonatunk. A mí falunknak nincs állomása, s hogy idejében eljussunk a szomszéd faluba, három óra körül keltünk. Megesett néha, hogy elkéstünk, akkor szaladva tettük meg az utat hazulról egészen az állomásig. Mikorra odaértünk, a helybeliek már minden ülőhelyet elfoglaltak s még jól jártunk, ha egyáltalán bejutottunk a kocsiba. Sokszor bizony a lépcsőn állva tettük meg az utat Ivánkáig. így küszködtünk, este tíz óra után jutottunk haza holtfáradtan, estünk bele az ágyba, nem kellett az ennivaló sem. Ügy vártuk a szombatot meg a vasárnapot, mint a megváltást. Akkor legalább kialudhattuk magunkat. Már vagy egy hónapja jártam Ivánkára, amikor egyszer hétközben meghallottam, hogy szombaton este mulatság lesz a szövetkezetben. Tudja az isten, mi ütött belém, de elhatároztam, hogy elmegyek rá. Tulajdonképpen bolondság volt, táncolni nem táncolok, nem is szólva arról, hogy még belépőjegyeket is kell venni. Szombat este úgy hét óra tájban kiborotválkozva, ünneplőben beállítottam a szövetkezetbe. Ott ült egy rozoga asztal mellett Gazsi, a pénztáros. Kitekert nyakkal magyarázott valakinek hátrafelé; mondom, éppen jól van és igyekeztem minél gyorsabban beljebb kerülni. Már a másik szobába nyíló ajtóban jártam, mikor utánam szól: — Hé, fizetni kl fog, talán én? — Kényszeredetten, kelletlenül fordultam meg. — Hát fizetni ls kell? — Ha nem akarsz bejönni, nem muszáj, — vigyorodott el. Leszurkoltam a tíz koronát. Az ördög vinné el, nem sikerült megúsznom és még szégyenben is maradtam. Hogy néztek rám, milyen gúnyosan az asztal mellől a parasztlegények. Tudom, most röhögnek rajtam, pedig maguk olyan zsügoriak, hogy képesek éjfélig elüldögélni, táncolni óraszámra két pohár sör mellett. Hazafelé menet meg végigkántálják, bőgedezik az utcát, még tántorognak is — szeretném tudni, mitől — talán attól a két pohár nyavalyás sörtől. Hogy a fene esne beléjük. No várjatok csak, majd én megmutatom, hogy kell legénykedni! Végigmegyek a másik szobán, keresek valaki aki mellé letelepedhetnék. No de hisz van itt elég magamszőrű, csak meg kell őket keresni. Nem sokáig tart. Ott ül mindjárt a sarokban Nagy Feri, unokabátyám, a Jani, annak a sógora, a Máté Sanyi és még két legény. Odamegyek hozzájuk, helyet szorítanak maguk között a padon, leülök. A két ismeretlennel lekezelek, körülnézegetem őket, látom, közénk valók. A kocsmáros ott forgolódik a szomszéd asztalnál, rászólok. Átlép hozzánk. — No mi legyen, legények? — Hozzon barackot, — nézek körül — hatunknak. A Jani jól megnéz: — Mi az, megbolondultál? — Ne törődj vele, — mondom, — csak igyál. — Megvonja a vállát: — Ha csak az kell. A kocsmáros elhozza a poharakat, leteszi az asztalra és megáll, vár valamire. Ránézek: — Tudja mit, Kálmán bácsi, jó hogy itt van, mindjárt hozhat mégegyszer. Igyuk meg, gyerekek, — fordulok a többiek felé. A kocsmáros tétovázik, el is menne, meg nem is, de aztán csak rászánja majmát és megkérdi: — Fizetni ki fog? Elönti a fejem a forróság. Kiráncigálom belső zsebemből a pénztárcámat és tartalmát kifordítom az asztalra. Magamnál hordom minden megtakarított pénzemet, ruhát meg cipót akartam venni télire; van itt pénz elég. — No hozza már? A kocsmáros dünnyög valamit az orra alatt, megvárja, mig kiisszuk a barackot, összeszedi a poharakat és odébbmegy. Térül-fordul és előttünk az újabb porció pálinka. — Igyunk, — emelem fel a poharat. A többlek csak hallgatnak, aztán látva, hogy iszom, ók is nekilátnak. Jani csodálkozva méreget végig. Üjra megtöltődnek a poharak. Forr bennem a méreg. Oda a ruha, a cipő, lehet, hogy kabátra is futotta volna. Eh, üssön bele a ménkű! Nem lesz ruha, nem lesz cipő, kabát se lesz, de ezeknek a koszosoknak megmutatom. Nem fognak kiröhögni! Szünetel a tánc. A Sárközi cigány odaóvakodik az asztalunkhoz és megpengeti a hegedűjét. Rátekintek; látja, hogy lehet, már húzza is. Előbb az egyik legény dúdolja utána: „Nádfödeles a mi házunk teteje...", majd lassan mi is belekapcsolódunk. Ott, hogy „Két karommal, két kezemmel keresem a kenyerem", mór mind énekelünk. Sárközi újra kezdi, odajön az asztalhoz a bőgős meg a többi cigány is. Énekelünk. Együgyű nóta, de most valahogy nagyon fontos kiénekelni, hogy; „Nincsen nékem sem hat ökröm, se gulyám ..." Iszunk, hozatok a cigányoknak is, lassan u щ mások is körénkgyűlnek, van aki széket hoz és mellénktelepszik. Olyan mifajtánk. Pohár kerül eléjük is. Forog velem a szoba, zúg a fülem, dobol benne a vér a goromba pálinkától, de el nem mennék egy világért sem. Iszunk, énekelünk: Egyszercsak valaki megfogja a cigány vonót tartó kezét. — Gyere, táncolni akarunk. — Kinyálazok egy százkoronást a többi közül és a cigány kezébe nyomom: — Kezdd elölről! A cigány áll, nem tudja, mitévő legyen, kényszeredetten fintorog, villog a szemefehére. A bögös már indulna, de a többiek visszafogják, valamit hadarnak egymás között, aztán nekifognak a nótának. Üjra kezdjük: „Nádfödeles a mi házunk teteje..." Most meg a Szőke Pista kapja el a cigány kezét. — Engeded el! — állok fel a padról. Rámnéz, látom, villan a szeme. Híres verekedő ez a Szőke Pista, akkora tenyere van, mint a lapát, tartanak is tőle a legények. De most nam bírok magammal, odalépek eléje és hirtelen lerántom a kezét a cigányról. Sárközi azonmód elhúzódik mellölünk, várja, hogy mi lesz. — Te csak kezdd elölről — szólok rá. A cigányok lassan, bizonytalanul újrakezdik: „Nádfödeles a mi házunk teteje ..." Méregetjük egymást Szőke Pistával. Félszemmel látom, hogy a Pap Gergő igyekszik a hátam mögé kerülni. Szemmel tartom mind a kettőt, várok, ők se mozdulnak. Egyszercsak hátulról félretol valaki. Rögtön nekifordulok, hát a Jani bátyáim. Odaáll Szőke Pista.elé: — No mi lesz, legény, mire vársz, tán inni szeretnél velünk? Kálmán bácsi, — szól rá a kocsmárosra, — hozzon ennek a legénykének egy liter forralt szódát. Aztán meg ne ártson, — veregeti meg a Szóké Pista vállát, — kettesben a Gergővel eliszogathattok rajta. Nem tetszik nekem, hogy a Jani így beleavatkozott a dolgomba, de a bátyám, hagyom. Meg jobban is ért az ilyesmihez, Acs ez a Jani, ácssegéd, és nem lenne jó tengelyt akasztani vele. Különben csendes legény, alig hallatja a szavát, de ha megharagszik, akkor baj van. Látszik, tudja ezt a Szőke Pista is. Egy. darabig még mereven néz rá, de hogy Jani közelebb lép hozzá, elfordul és a bámészkodókat félretolva kimegy a szobából. Pap Gergő szótlanul lép utána. A szomszéd asztaltól átjönnek hozzánk a Sándor gyerekek meg a Síposék nagyobbik legénye. Parasztok ezek is, valami nyolc-tíz holdasok. Mi az anyjuk kínját akarnak itt, gondolom magamban, amikor a Sípos gyerek átnyúl az asztalon és megszorítja a Jani kezét. — Jói megadtad nekik, Jani! — és az unokabótyámmal szélesen egymásra mosolyognak. Jani rendel, az újonnan jötteknek is. Mosolyogva koccintanak. Valami felenged bennem: Hisz ezek hozzánk tartoznak. Sándor Ernő rámhunyorít, felém nyújtja a poharát: — Igyunk, testvér! Mégegyszer végigénekeljük a nótát: „Nádfödeles a mi házunk teteje ...", énekelnek a Sándor gyerek, Sípis Józsi, meg még többen, most jöhettek ide, jobbára parasztok, kisparasztok, olyan Sándor meg Sípos félék. Igaz is, gondolom magamban, miért ne énekelnének velünk, az ő házuk teteje is nádfedeles, vagy zsúpos, őket éppen úgy fojtogatja a nyomorúság, mint bennünket. Hozzánk tartoznak ők is. Jani kivárja, míg a cigányok befejezik a nótát, aztán leinti őket. Pénzt ad nekik, majd odaszól Sárközinek: — No most már menjetek, nem látod hogy táncolni akarnak a lányok? VAGPAL FERENC 17