A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-10-13 / 41. szám

* й^йщй а тщ tíét&látál • Egy kisebbfajta város is elférne a brnói kultűrparkban, ahol idén immár harmadízben rendezik meg a csehszlovák ipar évi seregszemléjét, a gépipari kiállítást. Özönlenek az emberek, hogy megtekintsék az itt felhalmozott gépeket, gyártmányokat: az első húsz nap alatt közel egymillió ember ferdült meg a kiállításon. Országunkban e hetekben nemzeti köszöntéssé vált: Voltál már Brnóban? Megnézted a kiállítást? Igen, én is ott jártam, de aki azt várná, hogy most hosszadalmas fejtegetésekbe bocsátkozom az újfajta masinákról, eleve kérem, el se olvassa ezt a kis írást. Egyrészt ugyanis nem értek a gépekhez, másrészt pedig még kevésbé értek a tolakodáshoz, így aztán az ügybuzgó nagymamák és iskolások félresodortak és a háttérbe szorítottak, valahány esetben közelebbről .akartam megnézni egy-egy kiállított tárgyat: tele vízőrt, újfajta megmunkáló gépeket, robbanó motorokat. Valami másról szeretnék beszámolni: az emberekről, akik ot jártak és akiknek magatartására, jellemére élesen rávilágít néhány apró részlet, amiről értesültem. Gondosabbak a mamák Mindenütt, ahol sok ember verődik össze, megszokott jelenség a síró gyerek, aki elvesztette a mamáját és most kétségbeesve áll egy csomó ember között, nem tudja, mi lesz vele. A hangszóróban nemsokára harsan egy kemény férfi, vagy bársonyos női hang: „Krahulec Pistike keresi a mamáját. Átvehető a központi irodában." Ez is bizonyítja a régi igazságot, hogy legdrágább kincsünk a gyermek. Mert mi emberek éppen a legdrágább dolgainkkal törődünk a legkevesebbet (lásd az emberi furcsaságok lexikonában egészség, becsület stb. címszók alatt). A brnói kiállítás rendezői is felkészültek a várható elveszett gyerek-invázióra. Kis park közepén gyermekotthont rendeztek be. Most jön azonban a meglepetés, amely ezúttal csöppet sem kellemetlen. A kiállítás első húsz napja alatt mindössze 6 (szóval hat) gyerek keveredett el a szüleitől és lelt átmeneti otthonra a gyermekszobában. Tavaly ugyanebben az időben az elveszett apróságok száma meghaladta a harmincat, a statisztikusok nyelvén szólva tehát megállapíthatjuk, hogy a mamák gondossága több mint ötszáz százalékkal javult. Ám azért a gyerekotthon sem üres. Itt vannak azok a kisfiúk és lányok, akiket az óvónők, tanítónők gondjaira bíznak a szülők, amikor megérkeznek a kiállításra. S lám, nemcsak az iparban, hanem a kertészetben — már mint a gyermekkertészetben — is vannak újítások: a csöppségek ruháján cifra kék és piros szalagcsokrck díszelegnek. A Pepikek, Honzák, Marenkák — sőt egy Juliska is — hallatlanul büszkék a cifraságra, egy világért nem tennék le. Ennek pedig gyakorlati haszna is van: ha valamelyik megszökne к tanítónő szárnya alól és a maga hiányzó szakállára kóborolni kezdene a kiállításon, az első rendező, akinek a szeme elé kerül — már pedig van belőlük bőven — tüstént fülöncsípné és visszavinné az otthonba. A gyerekekről tehát gondoskodnak. De ha szabad tanácsot adnom, hadd jegyezzem meg: ha jövőre elmennek a brnói kiállításra, inkább hagyják otthon Pistikét, Jancsikát, Zsuzsikát és Ilonkát. Becsületesek az emberek A rendőrőrszobán sokkal kisebb a tolongás, mint mondjuk a gépesített iroda előtt. Amikor benyitok, éppen egy helybeli újságírót nyugtat meg a szolgálatvezető törzsőrmester, akit — képzeljék csak el ezt a szemtelenséget — igazoltatni mertek a bejáratnál és a belépője mellé a személyazonossági igazolványát is kérték. Bemutatkozunk egymásnak. Vybíral Albinnak hívják a törzsőrmestert, hosszú évek óta dolgozik a közbiztonsági szolgálatban. A munkájáról beszélgetünk, főleg arról, amit ezen a sokak látogatta kiállításon tapasztalt. Amit mond, örvendetes és elgondolkoztató. Az utóbbi időben sok szó esik nálunk az emberek erkölcsének lazulásáról, kihágásokról és bűncselekményekről. Ha valóban így volna, itt kellene megmutatkozni, ahol anynyi ember gyűl össze és annyi alkalmat találhat, hogy kinyújtsa kezét olyasmi után, ami nem az Övé. A tények azonban ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítják. A talált tárgyak száma kétszerte több mint az elveszett holmiké. Összesen nyolc tolvajlást jelentettek be. Három esetben a kiállított tárgyak közül emeltek el egy pár gépalkatrészt. (Ennél a szónál megbocsátón elmosolyodunk mind a ketten, tudjuk, mit je-» lent manapság egy hiánvzó alkatrész és milyen kísértés rohanja meg az embert, ha maga előtt látja a talán hónapok óta hiába keresett tengelyt vagy csapágyat ) A tetteseket egyébként elfonták. öt ízben nyúlkáltak idegen zsebekbe illetéktelen kezek. Három szerencsevadászt lefüleltek. Az enyik rovottmúltú lengyelországi zsebmetsző, aki egyenest azért jött a brnói kiálításra, hogv „egy kis boltot" csináljon. Szép reményei korán elhervadtak — már az első próbálkozásnál rajtavesztett. A másik tettes nö volt, Szlovákia fővárosából érkezett szintén hivatásos zsebtolvaj, a harmadik pedig — ahogv a törzsőrmester tréfásan megjegyzi — helybeli műkedvelő. Rendőrségi riporter számára bizony sovány anyagot adna a kiállítás bűnügyi krónikája. A gazdájukhoz visszatalált tárgyakhoz azonban néhány érdekes és mulatságos történet fűződik. Vigyázz, ha pénztárcát találsz! A papírqyáráról híres Hermándról jött el a kiállításra a fiatal Zapletal Anna és az öreg Prchal Rudolf. Egyik se tudott a másikról, mégis ió volt, hogy egy napon jöttek. Déltájt ugyanis Rudolf bácsi kissé elfogódottan bekopogtatott az őrszobába, tiszteségtudón köszönt, köhintett egyet-kettőt, aztán előszedte a zsebkendőjét, kibontogátta és egy aranyórát vett ki belőle. Letette az íróasztalra és már indult s kifelé. Csak nagynehezen vették rá, hogy elárulja á nevét, a lakáscímét, de tüstént megjegyezte, hogy ő ugyan semmiféle jutalmat nem kíván. Alig tette be maga után az ajtót, már jött fs sírva Zapletal Anna, elpanaszolta, hogy elvesztette az aranyóráját. Mit cifrázzam a szót — nem vagyok rádióriporter, hogy hiábavalón felcsigázzam az olvasó idegeit —, kiderült, hogy az imént megtalált óra az övé, a nagy kilátótorony tövében vesztette el. Mikor megtudta, ki a becsületes megtaláló, fogadkozott, hogy maid otthon szépen megköszöni Prchal bácsinak. Jó, jó, mondta az örszolgálatos, de vigyázzon, hogy ne gyűljön meg a baja Prchal nénivel. Erre a kissé aggódó megjegyzésre pedig a következő eset jogosította fel • A nagy bejárati kapu közelében van egy trafik. Kerek pavilon, a szélén polc, amint mindjárt megcímezhetik, megírhatják az üdvözlő levelezőlapokat, akik ismerőseikkel tudatni kívánják, hogy ők is itt jártak ám! Egy szépnek ígérkező napon kora délelőtt jön a trafikos a rendőrökhöz és átad nekik egy pénztárcát. Szerény kis fekete erszény, a tartalma sem hivalkodó: még száz korma sem volt benne. Jutalmat nem kér, mondta a trafikos, de ha megkerül a tárca gazdája, menjen el hozzá, úgyis csak pár lépésnyire van a pavilonja az örszobától, és köszönje meg a szívességét. Jött is nemsokára a kárvallott, egy brnói fiatalasszony három gyerekkel. Elsírta, hogy az utolsó pénze volt a tárcában, amivel még két napon keresztül ki kell húznia a költséget, fizetésig. Határtalan volt a boldogsága, amikor eléje tljtték a fekete erszényt. Futott boldogan a trafikba, megköszönni a becsületes megtaláló jóságát. Bekopog, nyílik az ajtó, megjelenik benne a trafikos — a boldog fiatalaszony pedig a nyakába borul, megcsókolja és sírva hálálkodik. Ez eddig rendben is lett volna, csakhogy a trafikos mögött ott ült a pavilonban a felesége. Előbb elképedve nézte, hogy a férje ideaen asszonnval csókolódzik, de aztán megjött a szava és... Hogy mit mondott, azt már képzelje el ki-ki a maga fantáziája és az életben szerzett bokros tapasztalatai szerint. Tény, hogy csak akkor szűnt meg jogosnak vélt haragja, amikor a rendőrőrs parancsnoka hivatalos mivoltában és leghivatalosabb esküvel bizonyította, hogy ez egyszer kivételesen a férje nem ludas semmiben. Ezt a néhány morzsát szedtem össze a nagy gépipari kiállításon, tolongó, kíváncsiskodó emberekről. Okulásul azt a tanulságot vontam le belőlük, hogy az emberek nem rosszak, talán azt is hihetjük, hogy ma jobbak, mint tegnap voltak. Ezzel a tanulsággal a tarsolyomban úgy érzem, nem hiába jártam, sőt talán jobban is jártam, mintha csak a vasból, fémből összerakott csodákkal törődtem volna. TÖTH TIBOR 15