A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-10-13 / 41. szám

Líránk helyzete és perspektívái T. Ha az új szlovákiai magyar irodalmon: a harmadvirágzáson belül a líra fejlődés-grafikonját nézzük, akkor egy eléggé feltűnő jelenségnek vagyunk a tanúi. A magyarság politikai és kulturális helyzetének rendezése után irodalmunkban a líra bontakozott ki leghamarabb. Az első években ugyancsak a líra mutatta a legbiztatóbb» fejlődési ütemet is, annak ellenére — vagy talán éppen azért! — hogy a művelői kivétel nélkül új emberekből, kezdő költőkből kerültek ki: 1952 és 1953-ban egy-egy lírai kötet látott napvilágot, 1954-ben kettő, 1955-ben pedig négy.. . 1955 után ez a felfelé ívelő görbe meglepően esni kezdett: 1956-ban már csak két verskötet került kiadásra, az idén: 1957-ben pedig,már egy sem. Ezt a fejlődésképet vizsgálva önkéntelenül felvetődik bennünk a kérdés: Vajon reálisak voltak-e az 1952—55-ös évek lírai termésének „felvásárlásai"? Vajon a „felvásárlók" nem seperték-e ki a költök raktárait az utolsó szemig? Másrészt: vajon az 1956—57-es évek irodalompolitikáját és kiadópolitikáját nem jellemezte-e — az előző évek gavalléros bőkezűségével és nagyvonalúságával szemben — túlságos merevség és szűkkeblűség?? A kérdésekre részben már a megfogalmazásukkai, feltevési módjukkal megtudtuk a feleletet. Hangsúlyoznunk kell azonban a „részben" szót, mert a felvetett probléma korántsem olyan egyszerű, hogy néhány aforizmával megnyugtatóan lehessen rá felelni. Tény az, hogy irodalompolitikánkat és könyvkiadásunkat 1950 és 1955 között nagyfokú jóindulat és a művészi követelményekkel szemben tanúsított engedékenység jellemezte. Viszont az is tény, hogy ezek az évek egy őket közvetlenül megelőző súlyos „szó-böjt", kínos némaság természetes ellenhatásaként a szó kritikátlan örömét váltották ki belőlünk: örültünk minden kimondott és írott szónak.és nem méricsgéltük aggályosan, nem osztályoztuk szigorúan — súly és külső szépség szerint — a maradandóság igényével elhangzott szavakat sem. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az 1950—55-ös évek még a sematizmus virágévei voltak, amikor az irodalmi alkotásokban a művészi mélyréhatolás és valóság mondás helyett sokszor kielégített a frázisos megfogalmazás és felületi ügyeskedés is, Egyszóval: az adott körülményekhez viszonyítva, a szlovákiai magyar irodalomnak akkori szubjektív helyzetét, valamint a szocialista országok irodalompolitikájának általános beállítottságét tekintve: a lírai „felvásárlás" lp

50 és 1955 között reális volt. Г llenben, a körülmények alapos meg-J-J

változása ellenére sem helyes az az elzárkózás, tartózkodás, amelyet az utolsó két évben az irodalompolitikánk és kiadópolitikánk tanúsít a lírai produkcióval szemben. Nem helves elsősorban azért, mert az utóbbi időben nem , csak az irodai'mi alkotásokkal szemben támasztott követelmények és igények nőttek, hanem a művek művészi színvonala is gyarapodott. Különösképpen vonatkozik ez a lírára és azon belül is a legújabb nemzedéknek, a még be nem futottaknak, indulóknak a produkciójára. Lírai utánpótlásunk rendelkezik már négy-öt olyan költővel is, akinek termés-átlaqa felülmúlja az eddig kiadott verskötetek átlagos színvonalát. Meglepő tehát az az elzárkózás, amelyet hivata'os helyekről ezekkel az ígéretes új jelentkezőkkel szemben tapasztalunk. A kiadó például 1954 öta új lírikus bemuta-" tására nem vállalkozott, azóta kivétel nélküiü csak „befutott" embereket hozott ki. Ha az idei, bibliáin szűk esztendő kopár parlagjáról reménykedve az 1958-as évi kiadói terve felé tekintünk, akkor megint csak csalódnunk kell: a jövőre ígért verskötetek közül egyiket sem jelzi új ember neve. Hogy félreértés ne essék, szükségesnek tartom kijelenteni, hogy a tervezett kötetek közül egyik ellen sincs kifogásom. De talán nem fog megharagudni sem Rácz Olivér, sem Tóth Tibor, ha őszintén bevallom, hogy az ö kötetjeiknél — helyesebben: az ö kötet jeik mellett! — sokká1

nagyobb örömet jelentene számomra például Tőzsér Árpádnak a bemutatkozó kötete. Miért? Azért, mert Rácz Olivérnek és Tóth Tibornak feltehetően magas művészi színvonalú és a lírának továbbfejlődésére minden bizonnyal termékeny hatást gyakorló verseskönyveit úgy várom, mint két, irodalmi műveltséggel telített sokoldalú irodalmárnak egy új területre való kirándulásait — míg a fiatal Tőzsér verskötetében — úgy érzem — egy elrendelt, adottsági lírikus első áldozati bemutatását venném a kezembe. Tóth Tiborék, Rácz Olivérék a mi Saint Beuvejeink és Ignotusaink, akik — műfaj-változtató virtuozitással — minden területen megbízhatót tudnak számunkra nyújtani. Művészi rugalmasságukkal és sokoldalúságukkal a jelennek, a mának bizonyosságai, erősségei ők. Egy Tőzsér Árpád viszont egyelőre. —; meglepő értékei ellenére is — csak kérdőjel. De a jövőnek, a holnapnak a kérdőjele. Olyan kezdő, aki még tminden lehet, olyan Ígéret. aki mindent beteljesíthet, — de aki esetleg önerejébe bele is fúlhat, forró lázaiban e! is sorvadhat. Egyszóval: rizikó, kockázat, de már olyan, akire tenni érdemes akire ter ni már kell is! Д kiadóhoz hasonlóan persze mi sem л akarunk a régi hibába esni, és az érés konstatálása nélkül széltében-hosszában szüreteltetni, szüreteléseket kívánni. Felhívjuk azonban a kiadónak, a kiadó szerkesztőbizottságának a figyelmét arra, aminek már valahol másutt is hangot adtunk az irodalomban a teljes igényű „felvásárlások"-on, szüreteken kívül szükség van az úgynevezett kóstolókra is. Nem gondolunk itt a két-három költőt összefogó közös kötetekre, hanem a szélesebb bemutatást íqénylö antológiákra. Líránk mai helyzetében okvetlenül szükség lenne egy, a fiatal reménységek alkotásaiból válogató terjedelmes lírai antológiának a kiadására. Ez az antológia eivégezgé azt, a fejlődés szempontjából elengedhetetlenül szükséges feladatot is, amit az irodalmunkból rendületlenül hiányzó irodalmi lap nem tudott és nem tud elvégezni: az értékek magasabb színtű, finomabb rostán áteresztett osztályozását. A mi irodalmunkban nem működik teljesen, hiánytalanul és hibátlanul az a rostarendszer, amelyet — a kritika mellett! — minden egészségesen, normálisan funkcionáló irodalomban megtalálunk. Ennek e rosta-rendszernek az első fokát a napi sajtó és a legszélesebb olvasóközönség igényeit szolgáló kulturális lapok, folyóiratok alkotják. Itt még nagyszemű rostákról van szó. amelyek — a művészi- igényesség szempontiából —1

nem osztályoznak, nem válogatnak túl szigorúan: az irodalmi szereplésre alkalmat adnak, a fokozatos fejlődésre lehetőséget nyújtanak. Ezt a szerepet nálunk pillanatnyilag elsőrendűen tölti be „A Hét". Nem kimondott irodalmi lap, de lehetőségeihez mérten a költőknek, íróknak is rendelkezésére áll. Nem egy irodalmilag kényes, szűk olvasóközönségnek az orgánuma, hanem tömegek kulturális tápláléka. Ennek megfelelően nem alkalmaz a szépirodalmi anyaggal szemben tűi ma • gas, túl igényes mércét. Vannak sokan, akik „A Hét" „lírai dömping"-jére lenézően vagy szkeptikusan tekintenek. Mi helyesnek, okosnak és szükségesnek tartjuk „A Hét" rugalmas és bőkezű kultúrpolitikáját, annál inkább, mert irodalmi szerkesztői garanciát nyújtanak nekünk arra, hogy a lapnak e nagyszemű rosta-alkalmazása a jövőben sem kerül az egészséges kritikai érzékkel szembe. f rodalmi életünkből — a harmadvi-J- rágzás kezdete óta — hiányzik az az intézmény, amelynek egy automatikusan működő, magasabb színtű, finomabb rostarendszer feladatát kellene ellátnia: az irodalmi lap. A Fáklya — általános kultúrpolitikai jellegénél fogva — nem volt és nem is lehetett ilyen. Bojsza Imre rövid szerkesztésének az idején mutatkozott ugyan a Fáklyában egy határozott irodalmi felélénkülés, ez azonban még megközelítően sem oldhatta meg az irodalmi lap funkcióját, nem pótolhatta az irodalmi lap hiányát. Az irodalmi lap a közbülső rosta-rendszert jelenti; azt, amely már nemcsak az irodalmi kínálatot: a költőket, írókat általában, hanem az egyes költőket külön-külön is — és nagy gonddal, kényes művészi igénnyel rostálja meg. Az irodalmi lap által szigorúan képviselt művészi színvonal igényességre, műgondra neveli a költőt és ezzel — a kritika mellett! — lényegesen hozzájárul a tehetsége további kibontakozásához, fejlődéséhez, is. Az irodalmi lap — mint láttuk — a kiadó munkáját is megkönnyíti és a rövidebb műfajoknál, főleg verseknél a kiadásra érettséget is jelzi. Az a lírai antológia, amelyet a jelen pillanatban a fellépő költőnemzedék számára — éppen az irodalmi lap hiánya miatt — olyan fontosnak tartunk, természetesen nem pótolhatja teljesen az irodalmi lap szerepét. Az irodalmi lap rugalmasan, dinamikusan és időszerűen tükrözi az irodalmi élet folyamatos hullámzását, míg a szakantológia és pláne a vegyes-antológia egy hosszabb szakasz eredményeit csak időtlenítetten, statikusassá merevítetten mutatja be. A kívánt lírai antológiával csak egy eddigi mulasztás által okozott űrt szeretnénk — legalább utólag — kitölteni és az arra már érdemes adeptus számára a további előrehaladáshoz utat kövezni. Az irodalmi lap követelésével viszont irodalmunk fejlődésének immár krónikussá váló szabálytalan funkcionálását akarjuk kiküszöbölni. Az irodalmi élet legfelsőbb intézményes rosta-rendszerét a kiadóvállalatok jelentik. Mint fentebb láttuk, ez a rosta-rendszer nálunk egyideig igen nagyszemű rostákat használt, most pedig egyes területeken, így a lírában szünetelteti a rostálást. Mint a legújabb felvásárlási tervek mutatják, a közel jövőben csak a nemesített vetőmagot termelőktől lesz, felvásárlás, s az új termelök terményei raktáron maradnak. Vajon a kiadónak — az irodalmi lap hiánya és az ezzel szorosan összefüggő, folyamatosan és rugalmasan működő kritika hiánya miatt — nincs meg -felelő áttekintése a lírai utánpótlás produkciójáról? Vagy a benyújtott termésminták silánysága teszi tartózkodóvá, elutasítóvá őt? Nem tudiuk. Mindenesetre úgy érezzük, hoqy a kiadónak és nekünk mindnyájunknak is, szükségünk van eqv alaposabb széttekintésre és helyzetelemzésre. Ezt a széttekintést és helyzetelemzést próbáljuk most líráijk területén elvéciezni. (Folytatása következik) 12