A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-10-06 / 40. szám

szony meg becsukta belülről az gjtót. Lojzi megrántja a kilicnset, megveri az ajtót, de hogy addig se maradjon egyhelyben, míg az asszony ajtót nyit, elkezd körbe futkosni a ház körül. Mire újra az ajtóhoz ér, az asszony már kitárta s szegény Lojzi bácsi fejjel neki az ajtónak. Azóta, ha este jött haza valahonnan, az asszonynak ott kellett várni rá a temető előtt. A temetőről jut eszembe a Juhos János bácsi. Igen jó asszony volt a felesége. Dolgozott az négy helyett is. Az öreg meg csak elitta, amit keresett. Egyszer kint erdőlöttünk s estefelé be az öreggel a kocsmába. Nem kellett annak sok. Négy féldeci után már cigányért szalasztott. Aztán fizetett boldog-boldogtalannak. Éjfél felé már haza kellett vezetni. De akkor meg csak vissza-vissza lépett, soha előre. Akkor is visszük haza négyen az öreget s bezörgünk az ablakon. — Julis nénje nyissa ki! Hát még olyant nem láttam. Julis nénje úgy elverte az öreget, mint a kétfenekű dobot. János bátyja meg csak kurjogatta, hogy: Nékem olyan asszony kell, ha beteg is keljen fel!... Másnap jön az öreg. A feje bedagadva. — Mi az János bátyja, fáj a foga? — Ménkűbe! Elestem tegnap este valahol. 4 — Elverte biztosan az asszony. — Engem? Engem aztán nem ver el. — No hiszen, láttuk, amit láttunk. — Mit, te csipás? — Mikor János bácsit tegnap este elverte Julis nénje. — Hű, mennydörgős ménkű! Az öreg egész nap nem szólt hozzánk. Láttuk, töri a fejét valamin. Hazamenet aztán be a kocsmába, le gyorsan négy féldecit, aztán hozzánk: — Gyertek! Mentünk vele. Az öreg katonásan lépkedett hazáig. Azt mondja az ablak alatt: — Itt álljatok meg s nézzetek be a konyhába. Azzal' benyit. — Adjon Isten jő estét, Juli. — Már megint részeg? — Édes párom, — kezdi lágy remegő hangon János bátyja, mikor voltam én részeg ? — Hogy mikor? Nézd a vén szamár fejével már nem is emlékszik a tegnapi napra ? — Mire emlékeznék édes párorr\? — A dagadt fejére. — Aztán miért dagadt az én fejem Juli? — A söprűnyéltől kérdezze meg, ami -vei összevertem azt a részeges képét. János bácsi kikacsint ránk, hogy ott vagyunk-e, azzal kapja a seprűt s csépeli az asszonyt, ahol éri. — Szóval mégis igaz, hogy tegnap megvertél — a hites uradat! Na, nesze neked is! Ne ordíts, mer kettéhasítlak! Piff, paff. Másnap nagy büszkén várta, hogy megdicsérjük. De mikor senki se hozta elő a tegnapi estét, az öreg , maga mordult egyet: — Kölcsön kenyér visszajár! Szegény asszony nem is bírta soká a kamatokat. Mikor meghalt s a temetés után János bácsi bement egy bátorítóra, meg egy vigasztalóra a Lipót kocsmájába, odatelepszik "mellé Szabó Lojzi. — No János, meghalt a Juli. — Meg. — Sajnálod-e? — Jő asszony volt. — Csináltatsz neki kőfejfát? — Ha lenne «miből. — Aztán mit iratnál rá? János bácsi elgondolkodik, kér egy fél szilvát, megtömködi a pipáját s nagyot sóhajtva mondja: — Én, testvér, csak annyit Íratnék a Julis sírkövére, hogy: Itt nyugszik Juhosné, otthon meg az ura. Azzal elindul nagy búsan hazafelé. Gergely V. rajiai JCéaákázlxcut A minta kockában fut össze az abroszon. Pára az ablakon. Nézem, ülök. Én volnék, de nem vagyok itt. Messzire gondolok nagyon. Sok ezer li-re innen. Háború volt, nem én akartam'. Meneteltek jeges hóviharban a fiúk, kemény katonák. De elült a szél, elolvadt a jég, a rét dús zöldbe borult s virág-ruhát öltöttek a fák. Szemben egy idegen. Középmagas. A karcsú termeten egyenruha. Haja szép fényes, fekete. Sötét szeme messze néz át kilométereken. így nézett ki Te Gi Csen, a költö! Bár nem láttam soha, de ismerem. A messzeségben már csak sírját látom, fehér virággál van telehintve. — Meghalt, hogy örökké éljen, mondják a virágok s ha kérdem: — Sír? az ö sírja sír-e? — Nem sír, nem sír, nevet, ezt a nevet adta Te Gi Csen sírjának szép, aranyos Kelet. S harmat hull a rögre, hogy mindörökre üdévé öntözze a sok apró virágot, melyek egy vüágot, egészet hirdetnek. Az Amnogán zúg ősi dalt, hűséges, kedves vén folyó. Hallhatom' De szép! Te Gi Csen én nem tudom * * • miért szeretem néped!? Tán egy ősöm élt messzi Keleten s freccsent erembe lángoló, szívéből parányi cseppecske? Zúg az Amnogán. Hangja lágy s szabad. Korea népe nem vagy magad! Látom új képed, megszépült arcod, tiszta szellemed, békés mosolyod. A Csampek hegygerinc mosolyog. Vitézek dala száll a hegy felett. Győzött a nép s örömében a Csanzi-tó is nevet. Zúg az Amnogán, sötét az éjszaka, én a parton állok ott, hol a fövénybe harap. Szívem ősi dalt zenél. Valaki megérinti karomat. Az emberem; — Kedvesem menjünk haza!.. MOJZES ILONA Szerelemsirató csillagos ég alatt TŐZSÉR ÁRPÁD Bánatomat most a szép, szomorú nóták s a holdra nyüszítő fájós kutyák szólják. Gőgös voltam, nincs már gőg bennem szemernyi. Most tanulok síró, érző ember lenni. „Megkötöm lovamat szomorú fűzfához Lehajtom fejemet két első lábához." Lehajtom fejemet, Le kellett vőn régen, Hajtott főn nem Látszik annyira a szégyen. Gázoltam fitymálva térdig szerelemben, ülök most, ülök most nyakig a szégyenben. Szerettem, de gúnnyal Hej, rajtavesztettem: Addig fitymáltam mást: én is fitymált lettem. Pedig szívem adtam, de mert gőggel adtam, Mindjárt visszakaptam, magamra maradtam. Magamra maradtam. jaj, nagycn magamra, nincs velem, csak az ég miljó csillagbarma. Azok körülállnák, körülszomorkodnaj^_ közéjük illenékzokogó pásztornak. 19