A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-10-06 / 40. szám

z egykori Loriyay kastély Deregnyön bizonyára nem arra a célra építtette gazdája, amire most szolgái. Utolsó ura, valami szoknyavadász német volt, aki a Lónyayak kihalófélben levő ágába „új vért" akart hozni. Ha jól emlékszem, gróf Pachernek hívták, de volt még egy cscmó más neve is. Nálunk „megmagyarosították" a nevét s Makhernak titulálták, ami — megjegyzem — találóbb volt, mint az eredeti. Akkor csöndesek voltak a termek. Megülte őket a nagyúri pompa és az unalom. Ma kacagástól visszhangzik, és kosárfonó lányok nótájától hangos lassan már nyolcadik esztendeje a nagy L-alakban épített kastély. 1949 őszén indult itt a kosárfonás. Akkor még csak öten-hatan dolgoztak közösen, minden terv nélkül — a saját zsebükre. Ingyenvesszö volt elég a füzesekben, munka akadt, tehát nem fizettek rá. Azóta sokat változott az üzem képe, 1950-ben átvette a szeredi kosárfonó vállalat. A kastély omladozófélben levő részét úgy-ahogy megjavították, az üzemet kibővítették, ma már hatvan-hetven emberrel dolgozik — 1953 óta a nagymihályi kisipari szövetkezet keretében. így most közel van a vezetés, a dolgozók pedig egyszersmind tagjai is a szövetkezetnek. — Itt minden munkás tag is — mondia az üzem vezetője, Szűcs Ferenc. — Aki az üzembe belép, először le kell fizetnie száz korona beiratási díjat, később pedig részletekben ötszáz koronát. Ennyi egy részjegy ára, amit a tag visszakap, ha kilép a szövetkezetből. Évvégi elszámoláskor a tiszta haszon 80 százaléka üzemi alap, a fennmaradó 20 százalékot pedig szétosztják a tagság, tehát az üzem dolgozói között. Ha ráfizetéssel dolgoznának — ami kizárt dolog, mondja az üzemvezető — akkor a hiányt az 500 koronás részjegyekből pótolnák. így a tagsáqc*. valóban érdekli: milyen mérleggel zárják az évet. — Mivel foglalkoznak még korsóburkoló kosár fonásán kívül? — Nyírfaseprűt kötünk — ezt Prágába szállítjuk, — azonkívül papírkosarakat fonunk; újabban pedig kenyérkosarakra kaptunk megrendelést. — Honnan szerzik be a szükséges veszszőt? — A helyi EFSZ-töl bérelt füzesből, a közeli falvak vesszőterméséből és az üzem 16 hektárt kitevő saját földjéről. Azonkívül kapunk még külföldről, Albániából is vesszőt. — Nem elég az itt vágott vessző? — Elégnek elég, csak éppen minőségileg gyenge. — Hogy érsem ezt? — Ügy, hcoy a korsóknak az oldalfonására a mi vesszőnk nem elég hajlékony, az albán vessző, a junkusz pedig kitűnő erre a célra és gazdaságosság szempontjából is sokkal előnyösebb a használata. Nehezen veszi magába a vizet, a nedvességet, s ezért sokkal tartósabb, mint a hazai vessző. A munka szalagrendszer szerint folyik, Egész sor helyiségen vándorol át a munkadarab, míg végül az utolsó simítások után a széles tornácra kerül, ahonnan az állomásra viszik. Mi is így vándoroltunk végig a termeken, hogy a munkafolyamatot és az embereket megismerjem. Míg Szűcs elvtárs magyarázott, vagy ügyes-bajos dolgait intézte, én szívesen szorítottam kezet régi ismerőseimmel, egykori játszótársaimmal, akik ma már meglett emberek. Széles mosollyal köszöntött csöndes pajtásom, a' néma Végső gyerek. Okosan csillogó szeméből annyi öröm sugárzott, amennyit csak egy néma tud összpontosítani a lélek kapuján. Több volt ez, mint egy ünnepi fogadtatás, több mint egy kedves istenhozott. — Több rokkant és testi fogyatékosságban szenvedő ember dolgozik itt, — mondja Szűcs Ferenc, — de mind jól érzi magát nálunk. Jobban dolgoznak, mint sok egészséges ember. — Mennyi a munkások átlagos keresete? — Az attól függ, ki milyen ügyes, és скошощ цшмгп) mennyi ideje dolgozik ebben a szakmában. Átlagosan 800—1000 korona a bér. de van aki 1200-at, sőt többet is keres, ha igyekszik. — Kik az üzem legjobb munkásai? — A lányok között Bódi Irén, de ővele ma aligha beszélhet. — Miért? — Ma van az esküvője. — Akkor őt már nem számíthatom á lányok közé. — No, van itt még belőlük elég —5 mondja nevetve az üzemrészleg mestere. — Itt van mindjárt Lörincz Margit, aki az üzem tánccsoportját is vezeti, vagy Majoros Bösike. A lányok csak úgy irulnak-pirulnak nevük hallatára. Ügy látszik, nem szeretik, ha szemtől-szembe dicsérik őket. A férfiak közül Szerbín Sándor seprűkötő mester és Ladies Zoltán válik ki jó munkájával. Naponta húsz-harminc seprűt kötnek meg fejenként. — Ha jó a vessző, akkor harmincra is felmegyek, — mondja Ladies Zoltán. Most már csak a maradékból dolgozunk. Mindig ősszel szedünk újat, levélhullás után. Az egyéves már száraz, nem olyan hajlékony. Még talán Gábor bácsiról, az üzem öreg őréről kell megemlékeznem. Kóros ember létére kiborotválkozva, szépen rendbeszedett bajszával, az üzemi őrök egyenruhájában olyan büszkén és pontosan teljesíti feladatát, hegy még tán a Lónyay ősök sem mernek éjnek idején megmozdulni a családi kriptában. Gyüre Lajos E сгюоосюосэсссюсз^юоосхжоооооооос^^ CSELÉNYI LÁSZLÓ: Metamorfózis Megváltozik már szerepem, mint az ifjú, ha szerelem — fényes, tüzes, vad, lobogó, súlyos — mély álmokba dobó — horzsolja fel selyem-szívét, akár a nap a tó színét, mikor a csendre hullanak, a tövis-hegyű sugarak; s elég egy éj, s lesz a bohó szikrából láng — nagy, álmodó, virágos-szívű, fény szemű legény, szilaj tekintetű — s ezután már az éjszakát tündérek között éli át, — angyalok közt az égbe' fenn, vagy mint ördög, a mélybe' lenn — s vitéz lesz — híres, höskarú katona — akin az aszú nem foghat már ki, oly kemény, mint az idő vagy mint a fém; s mindezt nem más, a szerelem tette vele, a szeleken küldött-hozott ős-üzenés, amiből a sok is kevés, ha a szivet megperzseli, akár a nyelvet a hegyi lángoló tűz, a tokaji, s vágtatnak fakó lovai — a vágyak — túl a hegyeken, emígy változik szerepem ime nekem is, ami múlt, akár az alkony, oly fakult; elhulltak mind a szép napok, most már akárhol járhatok, nem úgy már, mint rég, gondtalan, de mint akinek célja van, egy mindenséget átfogó, világot megváltoztató; fejem az égig emelem, és megyek, lángol a szemem, mert tudom már, mit akarok, acéllá gyúrtak a napok, aki eddig csak keserű voltam, magányos, a derű messzi elkerült, már leszek olyan, kinek a rengeteg lett a társa, a víz, a szél, akit emberré szült a cél; voltam már minden: kötörő néha, vagy ágyon dőzsölő, szoknyabolond, vagy bús diák, kinek szűk volt e nagyvilág, de nem volt sehogy jó, a kék távolság csalt engem, az ég, a határjanincs, védtelen mindenség játszott énvelem; eldobtam hát mindent, mi volt, a csend, a magány, a bolond szívem tájékán doboló piros vér — a vágyat hozó— mássá lett mind, egy tűzpatak karjába dobtam magamat, s elég volt egy éj érlelés, és lettem dalra, tettre kész; s mint akit ért a szerelem, megváltozott a szerepem: — próbaszüret — a must kiforr, itt vagy, megjöttél férfikor. Pozsony, 1957. júnjus 9