A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-09-29 / 39. szám

ja: te, már megint iszol. Magamban: jó jel, ha féltesz. De azért mentegetni próbáltam a dolgot. Erre odakacsázik mellém a bőgós. Ismertétek. Nagy illedelmesen odasúgja, de úgy ám, hogy a leány is hallja: De meglegényesedtél fiam. Iszod azt a jóságos istentől teremtett barackot. Meglegényesedtél... De a magad emberségéből még nem fizettél a szegény Lajosnak egy féldecit sem. Jó ember volt az apád. Együtt szolgáltunk a- világháborúban. Hol gyantáztam neki, hol meg a lova körmét vazellnoztam. No fizess már egy féldecit az apád emlékére! Mit tehettem? Még Sárika biztatott! Hogy ne valljak szégyent. No de be is rúgtam, úgy, hogy reggelre én lettem a nagybőgős. — Tölts, Lágyő! (Ez az elnevezés még a csehországi tartózkodásakor ragadt meg benne. Azóta így szólítja a Lacikát). Töltenek. Most köszönt be átázottan a harangozó. — Helyet az öregnek, fáradt úgyis, ő játszik a faluban a legnehezebb hangszeren! Körülfogják. — Józsi bácsi. Mondja már el azt a patkányirtást. — Elmondtam már százszor. — Nem hallottuk. — Na! — Olyan megángazdaféle voltam, — kezdi az öreg. — Földdel? — Halálos hapták! — káromkodik a harangozó — csak egy tinóm volt. — Jön egyszer hozzám a státnéról (Státne majetky) az Intéző. Azt mondja, József bácsi, sok a patkány, aztán hordják a kiskácsákat. Mondom: maguknál is? Azt mondja van háromezer kiskacsánk, de minden nap elveszik száz. Magamban: jól teljesítik a plánt. De, hogy hát segíteni kéne. Mondom: ideje. Hogy nem mennék-e el? Hallja, nem vagyok én görényes! Mert volt egy görényes ember, aki a görényekkel mind meg fogdostatta a patkányokat. De, hogy így, meg ügy, hogy csak menjek, megfizetnek jól... Az asszonnyal egész éjjel tanácskoztunk. Közben a gramofon csak szólt. Mondom úgy éjfél felé: te asszony, én valamit gondoltam. Hogy mit? Mondom: kimegyünk a gramofonnal. Ki is mentünk. Akkor még nem voltam harangozó, mehettünk hajnal előtt Be a kacsák közé, az istállóba. A falak szöglete tele patkánylyukkal. Vittünk magunkkal négy lemezt. Beállítom a masinát a leghangosabbra. Jön egy patkány a lyukból. Oda a tölcsért! Jön a másikból. Oda! Első éjjel nem volt hiány. Így gramofonoztunk — a patkányoknak egy hétig. Éjfélig az asszony, éjfél után én. Tudtam, hogy a patkány nem bírja a zajt. Másik héten kijön a görényes. Három ménkő büdös görénnyel. Elengedi őket. Azok be a lyukakba és hozzák ki egymás után a döglött patkányokat. Mert megdöglöttek a patkányok étlen. — Csak nem a zajtól féltek? — kérdi valaki. — Halálos hapták! — Nevet az öreg. Megszakadtak a táncban, mert csupa csárdást játszottam nekik. — Aztán fizettek-e érte? — kérdi a sör rendelő. — Normára ment — kacsint az öreg. — A pénzről jut eszembe — nevet Lágyő — ismerik a Kis Lajost? — Mi volt vele? — Jól keresett. De a pénzük csak fogyott. Az asszony dugdossa a pénzt ide is, oda is, de csak fogy. Volt az első szobájukban egy gipsz Szűz Mária. Az alja üres. Odarakta az asszony a pénzt. Egyszer az egyik százas sarka kilátszott. Persze Lajos észrevette. Az asszony megemelinti egy szép napon a szobrot, hát üres a belseje. Jön haza Lajos úgy éjféltájt. Neki az asszony: — Te Lajos. Én miattam kiihatod a hámi kanálist, csak azt mondd meg, hogyan találtad meg a pénzt ? Lajos leül. Gergely Viola rajzai — Tudod édes párom, jövök haza egyszer szomjasan, keresem a pénzt, de nincs és nincs sehol1

. Bebotlok az első szobába, rátekintek nagyszomorúan a Szűz Mária szoborra, ö osak néz rám nagy részvéttel. Egyszerre megemeli a kék palástját s azt mondja susogva: — Ne nélkülözz Lajoskám, van itt a palástom alatt — egypár százas. Legnagyobbat Sándor bácsi nevet. ШНЙНВ Áldott őszi köd SIMKÖ MARGIT Ablakomból vén toronyra látok, órája merőn néz szembe velem, méri időm e zsugori párka, övé a kedvem, lelkem, mindenem. Nem hágy nyugodni. Két sovány karja űz, Ha megállok üt rám egy nagyot, úgy, hogy én reggel, délben és este e zsarnoknak rabszolgája vagyok. De ma megsajnált egy tréfás isten, a vén órára ködsipkát húzott s én mint a rab, kit nem lát hajcsárja, csak füttyörészek és álmodozok. Duna I MÉSZÁROS ILONA Üdvözöllek, rokonom, édes mélység, zúgd szívembe a vizek énekét, távol hazám megérzem benned én még, itt rajtad még az otthoni pecsét. Mélyedben még a Vág vad dala szólal, ezüst források hangja duruzsol, és kihallik a Tátra szívverése hatalmas és hűs hullámod alól. Benned zengzúg az Ipoly és a Nyitrd, testvérhangon a Garam válaszol, pisztrángos patakok halk csobogása.. , s a hullám egyre, egyre csak dalol... Hányszor kívánom, késsen tíz percet — itiz perccel néha csatát nyerhetek ö csak rohan, nincs fantáziája, engem a vágy hajt, öt vas kerekek. Ezer zajával messze él a város, a folyó halk neszeit hallgatom, a víztükör még hajnali sugáros, és köd suhog a néma partokon. Figyelő szívvel hallgatom a zúgást, üzen a föld, hazai és rokon ... Fejem lehajtom itt a víz fölött, a pestbudai partokon .., 19