A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-09-29 / 39. szám

A hálósapka Baron, a kiváló színész, Moliére társulatának tagja, T. márkiné különleges kegyében állott. A szépasszony, este, „intim családi körben" gyakran látta vendégül, de az etikettet, a társadalmi előítéletek szabályait szigorúan betartotta. Nyilvánosság előtt sosem mutatkozott Baronnal, társaságban nem fogadta — s ez bizony bántotta, bosszantotta, sértette a művészt. Egy alkalommal fényes társaság gyűlt össze az előkelő dámánál és a márkik, grófok, hercegek közé váratlanul, hívatlanul betoppant Báron. A márkinő megdöbbenve fordult felé: — Mit. keres ön itt, a házamnál, uram? — kérdezte fagyos ridegséggel. Csak a hálösipkámat. Madame! — válaszolt nyugodtan a színész — csak a hálösipkámat, amit tegnap este önnél felejtettem ... Mély bókot vágott és elhagyta a szalont. . ШчФй Az eltört óra Beaumarchais, a híres drámaíró, egy órásmester fia volt. XVI. Lajos egyik udvaronca, aki nem állhatta a „Sevillai borbély" és a, „Figaro házassága" szabadszájú szerzőjét — elhatározta, hogy nyilvánosan csúffá teszi. Egy szép napon odalépett hozzá a zsúfolt versaiilesi galériában és nagyhangon megszólította: . — Boldog vagyok, Beaumardnais uram, hogy itt találom. Képzelje: megállott az órám ... Legyen szíves, nézze már meg, mi a baja? A költő észrevette, hogy ugratni akarják. Udvarias mosolylyal tiltakozott: . — Örömmel, márki úri, de meg kell vallanom — efféle dolgokban roppant ügyetlen vagyok ... — Szerénykedik, kedvesem — erősködött a márki. — Ez a jő mesterember túlzott szerénysége. Ne féljen semmit, vizsgálja csak meg nyugodtan! Beaumarchais fogta az órát, felkattintotta drágaköves fedelét, forgatta jobbra-balra, aztán oly tökéletes pontossággal pottyantotta le márványpádimentomra, hogy azonmód pozdorjává törött. — Ezer bocsánat, márki uram! — csapta össze kezét sajnálkozva az író. — Csupán az vigasztal, hogy előre bevallottam, milyen ügyetlen vagyok. Hiszen jó apám éppen ezért nem engedte, hogy az ő mesterségét folytassam .. .! A korona Leo Slezak, a századforduló Bécsének nagynevű tenoristája felesége kíséretében külföldi vendégjátékra készült. Már kint volt az állomáson, már fütyült a vonat, mikor öltöztetője berobogott a peronra és egy újságpapírba göngyölt, zsineggel átkötött csomagot nyújtott fel a vagonba. — A korona, művész úr, a korona a Prőfétából. ..! Nem fért be a kofferbe . . . Kimaradt A tenorista szóhoz sem tudott jutni. Leydeni János gyönyörű, vadonatúj, csillogó kövekkel kirakott koronája — újságpapírban! Elgörbülhet, összetörhet, vége! — Bocsánat, angyalkám! — mondta a feleségének, az asszony minden tiltakozása ellenére kiürítette az egyik terjedelmes kalapskatulyát és gyöngéden elhelyezte benne a becsomagolt koronát. Aztán a kalapdobozt óvatosan visszatette a csomagtartó hálóba. — Éjszaka — határállomás. Vámvizsgálat. A finánc belép. — Van valami elvámolni valójuk? — Nincs, kérem — feleli nyugodtan Slezak. — Nincs semmi. A vámtiszt körülpillant. A kofferekre mutat. — Azt a kalapdobozt... Tessék felnyitni. Pontosan eltalálta. Slezak lenyeli dühét, nyájasan mosolyog, és a kalapskatulyát óvatosan leemelve, kibogozza az aprólékosan bebugyolált és átkötözött csomagot. Miközben hangtalanul elátkozza az öltöztető szabót, a finánc figyelemmel lesi minden mozdulatát. Mikor a hermelinnel szegett, ékköves korona előbukkan, a vámtiszt a nem várt látványra szemmel láthatóan összerezzen. Rámered a tenoristára, aki koronával a kezében, Leydeni János győzelmes pózában állja a fürkésző tekintetet. Alázatosan köszönöm, Felség! — csattintja végül össze a bokáját a finánc s feszesen szalutál. Engedelmet kérek, hogy alkalmatlankodtam. Hja, a kötelesség ... a kötelesség . .. És sűrűn hajlongva kihátrál a fülkéből. (Böngésző) 17