A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-09-29 / 39. szám

кéső délután volt már, mire megláttam az egegi falu tornyát. A nap búcsúzni készült és bíborvörösre festette a fölötte megálló felhőket. Az útmen'ű fák és az útkaparó — ki éppen az árokparti füvet kaszálta — árnyéka hosszan, ormőtlanul feküdt végig a krumpliföldeken. A síkvidék peremét barna dombok, koszorúzták. Egy ismerős családhoz tértem be éjjeli szállásra. Örömmel fogadtak. A konyhában már félhomály volt. A téglából rakott, zöldre festett tűzhelyen zsír sercegett. Az öreg gazda egy kis széken ült, én meg a padkán. Beszélgettünk a világ folyásáról. Az asszonyok: a felesége meg a menye kint tettek-vettek az udvaron, az istállóban az állatok körül, a fia még nem jött haza a szövetkezetből. Dolguk végeztével az asszonyok is bejöttek a konyhába. A gazda felesége nagy zománcos sajtárból mérte a langyos friss tejet apróbb lábosokba. Kattant a villanykapcsoló s a villanykört barátságos fénye betöltötte a konyhát. Meghitt, békés hangulatot varázsolt elő. Éppen az járt az eszemben, hogyan is fogok hozzá másnap a munkámhoz, mikor egy alacsonyabb, gömbölyű arcú, negyven év körüli parasztasszonyka lépett be a konyhába, kezében tejeskannát hhr.jál . — Jó estét! — köszöntötte a háziak'at. — Kerüljön beljebb, birőné asszony, mindjárt kitöltőm a tejet, — sietett elébe a qazdáné. — Ez a mi bírónénk, — mutatta be nagy örömmel. — Jó, hogy találkozunk — szóltam —, holnap ugyanis felkerestem volna a férjét a községházán, beszélgetni szeretnék véle a falu életéről. — Az urammal? Hisz az nem szokott natívon a községházái0

járni, — fordul felém meglepődve az asszony. — Nem szokott? — N-4T1 bizony. — Hát nem ő a helybeli nemzeti bizottsáo e'nöke? — N:m. Én vagyok már két év óta — teszi hozzá mosolyoqvu. — Maga? — kérdezem és most rajtam van a sor. hogy meglepődjem. — Igen. Ha akar beszélgetni, holnap keressen fel az irodában, mert most még vacsorát kell főznöm az uramnak, aki a szövetkezetben dolqozik, - szól felém, aztán köszön és elsiet a kanna tejjel. A háziak mosolvoanak meglepetésemen. — Bizony, SsszonvbTóía van a falunak, — erősíti meg az öreg gazda. — De nem cserélnénk el akármilyen emberrel, becsülettel °linazítia a közséq dolgát. * — Okos asszony, nem ijed meg a saját árnvékától. Járási képviselőnek is megválasztották, — szó! a fiatalasszony. — Itt lakik a harmadik szomszédban. — Mi a neve? , ' • — Piry Istvánné. ásnap kellemes, verőfényes reg- gelre ébredtem. A községházán csal: a titkárt találtam. Megnyugtatott, hoav a bíróné nemsokára bejön. Addio is megnéztük a nem messze épülő kultúrházat. — Lassan készül, mint a Luca széke, de ha felépül, nem lesz párja a környéken, — mutatta a kultúrház tervrajzát a titkár. Közben a bíróné is megérkezik. Már ketten-hárman is várják ügyes-bajos dolgaikkal. M; Nem akarom zavarni a hivatalos működéséén • s ezért egy sarokba húzódom. Leülök és várom a kedvező alkalmat. Meglep ennek az egyszerű parasztasszonynak határozott fellépése, megfontolt, logikus beszéde, éleslátása, mellyel a falu népének ügyeit intézi. Fekete kendője elörecsúszik, ahogy az iratok fölé hajol. Végre egy pillanatra nekem is tud időt szajcítani. A falu kultúrális fejlődéséről beszél általában, az építkezésekről, a szőve kezetrő!... Dicséri a tanítók jf munkáját. De mikor látja, hogy én az ő életére, munkájára vagyok kíváncsi, így szól: — Tudja mit, most ugyanis haza kell mennem ebédet főzni. Jöjjön el hozzánk, otthon jobban tudok erről beszélni. Szívesen beleegyezem. Útközben itt is, ott is megállítják, vagy ő szólít meg barátságosan valakit. Falun már így szokás. — Hát maga, bácsi, hová-hová? — szól rá egy osz hajú, hosszú, sovány öreg emberre, ki lapáttal a kezében ballag komótosan. — A „jégerdösöket" egy kicsit kisegítem. Megyek búzát forgatni, — feleli huncutkásan a bajsza alatt az öreg. — Akkor, bácsi, csak iparkodjon, forgassa azt a búzát! Végzéskor cn is megforgatom a táncban! — fogja tréfásra a szót a bíróné is. Majd hozzám fordul: — Látja, az öreg Ruzsinszky bácsi már nyugdíjas, de még most sem lehet meg dolog nélkül. — Még nem végeztek a csépléssel ? — kérdezem. — Ezen a héten talán befejezzük. Nem a mi hibánk, az időjárás nem kedvezel L . . . Meg aztán kevés az ember, sok a föld. Tíz hektár is esik talán egyreegyre. Látja, hogy nem szólok rá semmit s még a ház előtt hozzáteszi: — Azért nem írhatna rosszat a szövetkezetünkről. Az emberek dolgoznak becsületesen. Bevezet az első szobába. Megtörli- a széket. — Ne nézzen ám körül, mert nagv a rendetlenség, — szabadkozik szégyenlősen. Pedig igazán nincs mit szégyenkeznie. Szép tiszta a szoba, az asztalon virág. Dehát a bíróné is csak asszony! — Már ezelőtt is tagja volt a he'yi nemzeti bizottságnak? — kérdem mindjárt a beszélgetést. — Bizony sokat nyitogattam a községháza ajtaját. 1949-tői állandóan tagja vagyok a HNB-nek. — Meg vannak elégedve murkájával a falusiak? — Tavaly voltam először elnöke a falunak. Ez évben újra megválasztottak. A szavazókörzetemben senki sem húzta át a cédulámat. endöje csücskét megigazítja. Bogárfekete szeme a szunyoghálós ablakok felé tekint, majd egy morzsát felszedve az asztalterítőről folytatja: — Ne'.,

4

z igazságot tenni egy faluban. Az emberek különbözők. Sokszor bizony nem tehet az ember mindenkinek a szájíze szerint, mert a falu érdeke mást kíván. Látni kell magunk előtt távolabbi célokat is. — A férje mit szól a hivatalhoz? * — Az nem bánja. Jó ember, megértjük .egymást, — feleli és ránéz az asztalon fekvő fényképre. Magas, délceg, megnverő külsejű embernek látszik a férje a képen. К — Mennyi iskolát járt? — faggatom újra rövid szünet után. — Négy butát és négy ostobát, — feleli tréfásan. Mikor látja,, hogy nem értem, még hozzáteszi: — Vagyis nyolc elemit. Jő tanuló voltam, de abban az időben a parasztember fiának se futotta az iskolákra, nemhogy még a lánya tanuljon... — Most pótolom a mulasztottakat. Kétszer voltam már politikai iskolán. — Olvasni szeret? — kérdezem. — Kinyitom a szekrényt, akkor meglátja, mennyi könyvem van — s már perdül is a nagy állószekrény felé. A szekrényben vagy harminc-rtegyven vaskos könyv fekszik szépen sorba rakva. Nagy szám, ez egy falusi család házában. — Télen több idő van az olvasásra, — mondja — de azért nyáron is olvasok. Nagyon szeretem lefekvés előtt átböngészni a^ újságokat. A délutáni nap besüt az ablakon ^s az asztalon álló üvegváza szikrázva veri vissza a fényt. Két fekete cigánygyerek kócos feje jelenik .meg az ablak mögött. — Ekek a keresztfiaim' — mondja nevetve. — Van még vaqy három. A cigányok mindig meghívnak keresztmamának, így hát azokkal is tartom a komaságot. Kopogtatnak. A titkár jön a biróaszszonyért, gyűlésre hívja. Félbehagyjuk a beszélgetést. Igaz, amit akartam, már megtudtam. Megismertem egy falusi aszszonyt, aki már kilépett a múlt megkövesült, káros hagyományainak bűvköréből és tovább lát a főzökanál nyelénél. Elköszönök. Az utcaajtóból még ijedten utánam szól • — De hát a nevemet sem tudja az elvtárs! — Dehogy nem: Piry Istvánné... Még a keresztnevét is tudom: Jolán néninek hívják. És azt is tudom, rmkor született . .. Megsúgták a verebek. — kiáltok vissza. — No de ilyet! Hogy ezek a falusiak mit nem árulnak el az emberről!... És fekete kendője eltűnik a kiskapu mögött. OZSVALD ÁRPÁD őLíizáUt a. le.tó'kep.ó/ Kertünkben gyümölcsöt ringatnak még a fák, Szél zsong, s a Vág mellett ökörnyálat kapdos már a nyírfa ága. Látni méq a Zobort, délen a kék Pilist, De báaaad már

a nap, s ereszünk alól elszállt a fecskepár. BÁBI TIBOR 11