A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-09-15 / 37. szám

/ Щ0Р IICMO / / ~ Я alamelyik este rendezgettem Ш írásaim között. Régi leve-Ш Ж lek, sárgult fényképek, s я Ж fogalmazványok közt egy papírdarabra bukkantam, melyen ez állt: Vlagyimir Ilcsenko. Vlagyimir Ilcsenko?... Ki e név viselője? Miért került jegyzeteim közé, mikor s milyen célbői? De hiába törtem a fejemet, nem bírtam rájönni és mivel nem szeretem hiábavaló dolgokra vesztegetni az Időt, nem törődtem vele, s másnapra már el is felejtettem a rejtélyes nevet. Egy este azonban alvás előtt elébem vetődött ismét ez a két szó. S ekkor, mint a . pásztortűz mutatja őszi estén a messze vándor útját, úgy révlett fel emlékezetemben egy szelíd kisfiú kedves, nyájas arca. — Vlagyimir! — kiáltottam. — Te vagy az? S már láttam is emlékem tükrében a magasra nőtt, élénk szemű fiút, amint megvédi az Iskolaudvaron a mi Péterünket egy kis rugdalózó iskolatárs támadásától, s látom később Péter nélkül, amint búcsúzkodik, hogy eltűnjék az idők távlatában s ne lássam viszont. Vlagyimir Ilcsenko. Mennyi kedves, mennyi könnyes emléket Idéz e név! Évtizedek borongós emlékét, letűnt napok örömét és fényét, melyre gyorsan borított gyászfátylat a könyörtelen végzet. Ki is volt Ilcsenko? Egy apró kisfiú, akire ott bukkantak a keresztülvonuló katonák egy kis orosz falu földig rombolt házacskái között. Egy üszkös tönkön ült s szólongatta anyját — aki nem volt sehol. Sírt, sírt, maszatos arcáról csermelyezett a könnye; s szüntelenül szólította anyját. — Miért sírsz kicsi flű? — kérdezte egy jószívű katona, s megállt a lovával mel. lette. A gyerek ránézett, de nem szólt egy szót sem. A katona körülnézett. Sehol senki a füstös romok között. Sehol egy élőlény, se állat, se ember. Elmenekült a falu lakossága, vagy tetemük ott hever a bedőlt falak alatt? Lehajolt a nyeregből s odanyújtott a fiúnak egy darab kenyeret. A gyerek elkapta és enni kezdte. Nem harapta, de nyelte a száraz kenyeret, mint aki már több napja nem evett. — No, most igyál egyet — mosolygott rá a katona s butykost tartott a gyermek szája elé. A fiú jót húzott az erős italból, pillanatok alatt csillogni kezdett az eddig könnyes szeme, s úgy nézett fel a lovasra, mint a kivert kutya a koncot dobóra. Aztán kinyújtotta két kis kormos kezét az idegen felé. S ekkor a katona szivében megmozdult valami. Láthatatlan bimbóival a szeretet fája virágzásba borult — az a két kis kinyújtott kéz a szivét fogta meg. S most, hogy ez a meleg érzés végigfutott benne, beléje nyilallott egy gondolat; vajon nem hever-e az ő faluja is romokban, s az ő fiacskája nem slr-e Így valahol? Leszállt a lőváról, nyeregbe emelte a gyermeket. S vitte magával a kicsi fiút hónapokon át Nagy-Oroszországból Lengyelországon s a Kárpátokon át a Tátraaljára. Soha, percre se hagyta el magától — szivéhez nőtt, mintha saját magzatja lett volna. Ki volt ez az ember? Hova igyekezett? Ütja, célja ismeretlen maradt. Csak anynyit tudtam meg jóval később róla, hogy betegen a közkőrházba került, a gyermek meg a helyi árvaházba. így lett a kis Vlagyő itteni lakos. Itt nőtt városunkban, s kerekült az arca. Megtanult szlovákul és itt kezde.lt iskolába járni. Ebben az időben nálunk volt Péterke, az öcsém kisfia. Menekültek voltak, s Itt irat(Lonncz Gyula rajzai) tuk be az iskolába. így ismerkedett meg az orosz fiúcskával. Elválaszthatatlan jőbarátok lettek. Mi terelte a két fiút egymáshoz? Talán az, hogy városunkban mind a ketten idegenek voltak? Vágy az a benső melegség, amit rokonszenvnek hívnak, tette őket igaz barátokká? Az bizonyos, hogy ahányszor találkoztam velük az utcán vagy az iskolaudvaron, mindig együtt voltak. Péter megosztotta vele a vajaskenyerét, Vlagyő meg megvédte a rossz pajtások rúgásai elől. — Azért szeretem úgy ezt az orosz fiút. — mondta egyszer Péter, — mert nincs édesanyja. Tudjátok ti, milyen szomorú Vlagyónak a sorsa, mert senkije síncsen? Se anyja, se apja, se hazája... Odaadom neki Robinsont — súgta oda nekem — s kérlek néni, hívjuk meg vasárnap ebédre ... A barátság napról napra mélyült, a két fiú elválaszthatatlan cimbora lett. A front eközben — mint egy hosszú, véres futószőnyeg — gyors tempóban tovagöngyölödött, s nemsokára Berlin felett lengette a szél a sarlós-kalapácsos vörös lobogót... A háború elmúlt, a világ fellélegzett. S mint a madár, mely vándorútjáról régi fészkébe tér, úgy szállingóztak vissza a menekültek az elhagyott otthonba. Testvérem családja is hazakészülődött s egy reggelen búcsúzkodni kezdtek. — Ne feledkezzetek meg kis barátomról — mondta búcsúzóul Péter, miközben nyulait s macskáját mindenáron a hazaszállító gépkocsi tetejére akarta tenni. Elmentek. Csendes lett a ház, megszűnt a lépcsőkön való futkosás, a kacagás, a kedves, vidám zsivaj. Nem volt kit korholnunk: „Ne csapkodd az ajtót!" •— „Ne kiabálj, ha alszunk!" — vagy: „Jaj, de mocskos vagy, moss azonnal kezet!" Olyan lett a házunk, mint Csipkerózsika elvarázsolt vára, melyben megállott ez eddigi vidám élet. 17