A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-09-15 / 37. szám

Nem tagadom, az első napokban jól esett fez a nagy nyugalom, de a következő héten már idegesített a nesztelenség. Gyermek nélkül a ház szomorú, kietlen. A harmadik héten elhatároztam, hogy utánuk utazom. Egy nap kellemetlen, szorongó" érzés lepett meg. Fájdalom ülte .meg a szívemet. Hogy elűzzem magamtól a sötét hangulatot, elmentem egy közeli kertbe, ahol ismerősök beszélgettek nemrég gyújtott pásztortűz rőzselángja mellett. Leültem a füre és néztem a lángok játékát. Néztem, néztem a láng lobogását, s' hagytam, hogy az este — mint egy édesanya puha, védő karja — csendben átöleljen ... Fent, a lombok között kigyúlt egy-egy csillag, s most végre szivembe költözött az. idegeket zsongltó, jóleső nyugalom Mint ahogy a fák összehajolnak lombjaikkal és meg se rezdülnek, elcsendesedtem belülről én is. Az ég, a föld, a kert pihenésre készült. A társaság szava is halk lett, már csak I a tűzbe bámultak s keveset beszéltek. Egy darabig néztem a zsarátnok izzását, aztán felálltam és búcsúzkodni kezdtem Még magamon éreztem az esti puha csendet, még bennem zsibongott a rám sugárzott meleg, mikor a kertből kiléptem az útra. Ekkor vettgm észre, hogy a kerítés mellett egy ismerős rokon fiú áll, íaki a Csallóközben az öcsémnél lakott. — Te vagy az? — kérdeztem és melléje léptem. — Én. — Mikor jöttél? — Most. Felelete kurta volt, bántó. Mi lelhette ezt, a máskor olyan kedves fiút? Ránéztem — s most valami megnevezhetetlen szorongás lepett meg, fojtogató nyugtalanság, mely rosszabb volt a kínzó fájdalomnál. — Az öcsémmel történt valami? — kiáltottam. — Nem — mondta tompán s egy távolabbi alak felé nézett, aki egy utcai lámpánál olvasott valamit. Mintha villamosütés ért volna. Megismertem az olvasó férfit: a férjem volt. Rákiáltottam: — Mi történt? Nem felelt. Mi ez? Mit jelent ez a két döbbent arc, f ez a tragikus hallgatás? — Szóljatok! Mi történt? A csend ijesztő lett. Aztán a férjem megmozdult, mellém lépett és magához ölelt. — Ki halt meg ? — sikoltottam. Pár percnyi hallgatás után, mintha kripta mélyéről törne fel, egy szót hallottam, egyetlen kis szócskát, de ez már nem ebből a világból ütődött a fülemhez, hanem megfoghatatlan messzeségből. — Péter. ... Valamikor villamos baleset szemtanúja voltam. Kis lányka került a villamos kerekei alá, s a gyerek úgy nyúlt el a sok mázsás teher alatt, mint egy utolsót vonagló, széttaposott féreg. Iszonyú volt nézni a zsenge gyermektest vérző, szörnyű roncsát, de még szörnyűbb volt, hogy nem múlt ki azonnal: öntudatnál maradt... A teste úgy össze volt» roncsolva, hogy zúzott idegei nem bírták az agyhoz szállítani a fájdalom érzetét. Így voltam most én is. Meghalt Péter, akit a világon a legjobban szerettem — mondogatta a szám, de tudatom még nem bírta feldolgozni a szavak jelentését. A sokk túl erős volt. Ügy ü.tem másnap a feléjük szállító autóban, mint egy odahajított fa. Nem láttam és nem hallottam semmit, az egyetlen, amiről tudomást szereztem, az volt, hogy az uram mellettem ült és tartotta a kezemet. — Meghalt? Hát meghalt az, ami szüntelenül mozgó, ami száz százalékosan élő? Elmúlhat Péterke? A gépkocsi rohant, zakatoltak a kerekek. — Skarlát... Skariát! Nem beszéltünk s én nem gondolkoztam. A gyógyszer, amit bevettem, elernyesztette az izmaimat; ültem mozdulatlan, félig alva, félig ébren, s hallom, mintha meszszeségböl szólna, a hírthozó szertefolyó hangját — Csütörtökön még vigan játszott az udvaron, de este már fájlalta a torkát. S szombat éjjel meghalt. Skarlátja volt, úgy mondta az orvos. Zúg az autó... Rettenetes ez az egyöntetű zörej: skarlát... skarlát... skarlát... Messzire járunk már — a háromszázadik kilométer suhan el mellettünk, s most, mikor leérünk a szelíd, csallóközi rónaságra, ismét hallom kísérőnk magyarázó hangját. — Ügy látszik, a Dunában szerezte a betegséget, mert a környékünkön nem volt egyetlen skarlát-eset sem. Péter azonban lement a folyóba úszkálni, s alighanem vizet nyelt. Pedig még sok bomlásnak indult hulla úszik a víz mélyén. Háborús halottak. Persze... Háború volt, és én hittem, hogy már vége a vésznek. Hogy már nyugalom van, béke. S .lám, a mi Péterkénk is a háború áldozatává vált. * * # Szomorú nézni, ha egy asszony sir, de a férfizokogás elviselhetetlen. S öcsém sírt. Nem menekülhetek előle, mert egy helyiségben alszunk, a ház melletti filagőriában. Bent a házban, ahol minden bútordarab magán viseli Péter kezeérintését, nem bírunk meglenni. A karosszék, melyben reggelenként a kávéját itta, a fürdőszoba kádja, melyben úgy lubickolt, mint egy kis vízbe pottyant béka. Minden sarok ővele van tele, mindenhonnan az ő szeme ragyog ránk. Percre nem pihenő lénye elárasztja az öreg falakat, a kertet, a majort, el az egész falut... Nem, a lakásba nem lépünk, inkább hallgatjuk egymás sóhajtozását. — Ezért él az ember ? Hát ennyi az egész — sír az öcsém s ha mi nem lennénk ott, üvöltene kínjában. — Add a búzát! — s elviszik a búzát. Add a tehenedet! — s már viszik a Riskát. Jól van. Adtam mindent, amit csak adhattam, hiszen háború volt. De a fiamat elvinni ? Az én Péterkémet ? .. Uram Isten! Miért tetted ezt velem? Beszél, vádol, zokog. Mi reszkettünk, nem szólunk egy szót sem. Csak beszéljen, — gondoljuk magunkban, — így legalább könnyebbül a lelke. A bánatban anyám összeroppant. Teljesen megőszült, és patakzik a könnye. Nézem, nézem meggörnyedt alakját, amint magába roskadva ül egy kertipadon. Hozzálépek, átölelem. Kicsiny virág virít a lába előtt, olyan kicsi, hogy ujjheggyel széjjelmorzsolhatom. Kavicsszemek között eresztett gyökeret, ott az úton, ahol állandóan járnak. Súlyos léptek haladnak felette, körülötte csibék kapargálnak, de a kis virág él, illatot párázik és mosolyog az égre. — Látod? — mondja anyám s lemutat a földre. — Ez él. Ez megmarad, pedig csak virág.