A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-09-08 / 36. szám

¥ ; ' ¥ 'S' csárdába betörtek, szétlapították a kocsmáros fejét. Széthasogatta a hasábfát, be ís hordta a sütőkonyhába, aztán kiült az istálló elébe, nézegette a trágyadombra szálló fekete varjakat. Szénát hordott a saroglyába, az újborjas Zsemlye hátát úgy simította, mint aki búcsúzik. Rávette a rongyos bakancsot, az elnyűtt kávészínű ruhát, csak a gyapjúkapcát hagyta lábán, azt amelyet magapödörte fonalból kötött az asszony. Benyitotta a szobaajtót, keze a kilincsen, megállt a küszöbön: — Isten áldja ... Az asszony úgy ugrott fel, mintha a mellére akarná vetni magát, de aztán megtorpant, két ujja éppen csak érintette azt a kopott barna réklit: — Isten áldja... A kéz lecsúszott a kilincsről, az ajtó becsukódott. Az ablakhoz ment, nézte a hóban lépegető embert, mögötte a szürkebundás puli, csóválja rövid farkát, orra szinte hozzáér gazdája lábszárához. Nézte, egyre csak nézte őket, amíg be nem fordultak a jegenyés útra... / Ozsuxaid cAtfuuL ixez^ikai Borkóstoló Ütünk a pince sötét szája előtt, diófarönkön, kezünkben mély pohár. Fületlen kancsó közepén a földön színültig töltve, még jókedvünkre vár. De csak hallgatunk csöndben mind a hatan. Öt idős paraszt és én: a fiatal. Alkonyodik már, a dombok pirosan magukba szívják a vén nap sugarát, Fénye nem bántja csillogó szemünket. Nézzük a szőlő bíborszín gyöngyborát, nap felé tartva az öblös poharat, — s kezünk sokáig, hosszan úgy marad. Tóth Piroska Szép a tavaszi nap ragyogása, a bárányfelhős messzi ég, de Tóth Piroska, jaj, sose látja, homály borítja két szemét. Nem hajt a rétre pelyhes libákat, nem fon pitypangból koszorút. Csak ül merengve, arcán a bánat sötét árnyéka meglapul. Csak ül merengve'a kicsi kertben, virágot váró fák alatt... ő, Tóth Piroska, két vak szemedben kihányt csillagok alszanak! Kertedben nyílnak majd szép virágok, árvácska, rózsa, tulipán ... de harmatos szirmát nem csodálod, csak elmerengsz az ülatán. 19