A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-09-08 / 36. szám

aaygal. csörtetett be a sűrűbe. — Fél napig kerestük, de nem találtuk sehol, — mondja a íőerdész. — Nem tudtuk lefényképezni. Sokféle állat él ezekben az erdőkben. Róka, nyúl, vadmacska, medve, vaddisznó, őz, szarvas. Télen farkas is akad. S madarak, persze ... Mindenféle ragadozómadár. Alighogy kimondja, balkézre, elég messze tőlünk, feltűnik a fák fölött egy nagy szirti sas. Egy pont fölött kering. Alighanem zsákmányra készül lecsapni. — Vaddisznóra hogy vadásznak? — Az erdőszélen bevetnek egy kis darab földet zabbai. Mikor a zab megnő, éjjel belemennek a vaddisznók. Nem nagy művészet egy közeli fa vastag ágáról leszedni őket. A íőerdész elmondja, hogy van egy fehér lova, annak a hátán járja az erdőt. Félcipőben ül rá, nem csizmában. így szokta meg. — Elcserélem egy másik lóért, — mondja tűnődve. — Igen rakoncátlan. Ez azért van, mert sokat pihen. Nekem nyugodt ló kell. A patak vizé vakítóan ragyog, partján vadnefelejcs kéklik. Elnehezedett a lábunk. — Itt megpihenünk, — mondja kísérőm. Hatalmas bükkfák jobbról, aranyvízű patak balról. A kutya nagyokat liheg. A rigók bolondosán fütyülnek. * * * Jakabsicz barátunk mogyorópálcát vág, s ráköti a horoggal felszerelt zsinegét. Pisztrángra úgy kell halászni, hogy az ember bedobja a zúgó alá a horgot s türelmesen vár néhány percig. A kutya is mozdulatlanul figyel. A főerdész nagyot lendít a boton. A zsineg végén ott villog a hal. Leszedem a horogról a pettyes pisztrángot és beleteszem a táskába. Elindulunk másik zúgót keresni. Utolérem a horgászt s hozzálátunk a halak kibelezéséhez. Egymásra nevetünk. Akár a nomádok! A halak üres hasába a késsel csalán-levelet dugdosunk, s pettyes testüket vastagon körülburkoljuk a csípős levelekkel. Becsukjuk az edényt. így már nem romlik meg a hal a nagy melegben sem. Nyugodtan kószálhatunk tovább. Az út mellett kőrakások csúcsosodnak. Nemsokára megkezdik az út javítását. — Nehéz munkaerőt találni, — mondja az erdész. — Ez a kő már jó régen itt hever. Faépületek tűnnek fel a távolban. * * * Az erdőmunkások nagy dologban vannak. Oj szénapajtát építenek az istálló mögött. Faállványt ácsoltak, csigát erősítenek rá, amellyel majd a tető gerendáit felhúzhatják a magasba. Az istállóban nehéztestű, kövér lovak dobognak. Illatos az erdő, az ég kék, a levegő arany. A munkások faházban laknak a fák közt. Egész héten itt élnek, s szombaton aztán hazautaznak a feleségükhöz. Ezerkétszáz korona körül mozog a havi keresetük. A házban telepes rádió van, azt hallgatják esténként. Ennivalót otthonról hordanak és maguk főzik meg a faház tűzhelyén. Ha sörözni akarnak, lemennek valamelyik teherautóval Rásztonyba. Félbehagyják a'munkát, megtörlik gyöngyöző homlokukat s leülnek á hűvösbe pihenni. Feketék és hallgatagok, mint az erdő. * * * A tisztáson épületfát raknak a türelmes Skodára. A teherkocsi a patakmederben áll, hogy ne kelljen magasra gurítani a súlyos fatörzseket. A munkások hó-rukkozva dolgoznak. A sofőr cigarettázik, a víz mellett motor-fűrész napozik a fűben. A kerülő háza felöl ember közeledik, kezében zöld üveg. — Kínáljon meg egy korty sörrel, — mondom neki. — Szívesen, ha megissza. Nyújtja az üveget. Benzin van benne. ... Célba lövök az erdészekkel. Bokor gallyába ékeltük be a huszonötfiiérest. Lövéseink messze elkerülik a pénzdarabot. Egy zöldkalapos, fekete erdész veszi át a fegyvert. Ő sem talál célba. Fellélegzem. Tehát ő sem. Pedig ő csak tud lőni! Jakabsicz János menti meg az erdészek becsületét. Hatodik lövése végre célba talál. A pénzdarab pengve röpül be a sűrűbe. — Inkább mesélek, — mondja a feketeképű erdész és hasra fekszik a fűben. Fűszálat vesz a szájába s beszélni kezd: — Volt itt egy hencegő vadász, — meséli, — kápráztató kalandok tengerével árasztott el bennünket. Egy darabig azt hittük, ő a legügyesebb vadölő a környéken. Aztán rájöttünk, hogy szemenszedett hazugság, amit mesél, összebeszéltünk, hogy megtréfáljuk egy kicsit. Először is kormot tettünk a puskájába. Aztán lenyúzott vaddisznóbőrt dugtunk el a krumplibokrok közé. Vártunk, míg bealkonyodik. „No pajtás, — mondtuk a vadölőnek, — most már gyerünk, a krumpliföldön vadkan garázdálkodik!" Hát ki is mentünk. Nagyon verte a mellét, hogy ő igen ért a vaddisznókhoz, s most majd megmutatja nekünk. Jól beszürkült már. A krumpli közt megsejtettük a vaddisznó fejét. Dicsekvő barátunk kezében reszketni kezdett a puska. De azért célba vette az állatot és meghúzta a ravaszt. A puska teleköpte az arcát korommal. Még akkor se vette észre, hogy áprilist járatunk vele. — „Ott maradt! — kiabáltuk, — alaposan megsebezted.' Eredj, nézd meg!" — Citerázott a félelemtől, de megindult. Négykézlábra ereszkedett, úgy közelítette meg. Csak mikor hozzányúlt, akkor jött rá a boldogtalan, hogy nem vaddisznó az, csak a bőre. De abban a pillanatban felemelkedett a krumpli közt lapuló cimboránk s feléje ugrott. Úgy megijedt, hogy kiesett a kezéből a puska, s hanyatt-homlok rohant vissza. Fél óráig nevettünk rajta. A feketearcú erdész most is úgy mulat a mókán, hogy a fűbe rejti a homlokát. — Dehát olajozzuk meg a torkunkat egy kissé, — mondja s lapos pálinkás üveget von elő a zsebéből. Körbejár az üveg, mint a bujdosó pohár. Mert a rakodók befejezték immár a munkát s körénk gyűltek a nagy nevetésre. Anekdotázgatva töltjük az időt, a fűben fekve, a búzavirágszín ég alatt. A kutya hegyezi a fülét. A fuvalomban ezüstösep reszket a nyírfa, s kékes-szürkén mocorognak a tömött nagy fák, szemközt a patak túlpartján. Borzas, ezüstös, kékes, puha mocorgás az erdő. Pityeg a patak. S a munkában, vigalomban elmúlt naptól megkönnyülve, melegen dobog az emberi szív. * * * — Most meglátja a legszebb erdei virágot. Nézzen bele — nyújtja felém távcsövét Jakabsicz János. Az úton, lent nyúlánk szőke leány közeledik felénk. Két apró lánykát vezet kézenfogva. A távcső lencséje egészen elém hozza. — Ez igen! — csúszik ki a számon az elismerés. — Szerencséje van, — mondja a főerdész, — ők is velünk jönnek a teherautón. Az autónál aztán azzal sompolygok a szép leány mellé, hogy ő a hibás, amiért nem találtunk reggeltől egy fia gombát sem. — Hogy-hogy? — néz rám játékos, szürke szemével. A haja illatosabb, mint az egész erdő, beleszámítva a virágokat, meg a kakukkfüvet. — Mert csak most találkoztunk. Maga megmutatta volna, merre keressük. Vagy nem ? Kipirul az arca, de válaszolni nem mer. Túlságosan sok férfiszem szegeződik rá. Tizenhat éves. A sofőr később így szól, a leányok csoportjára mutatva: — Valamelyiküket az ölibe kell-vegye. Válasszon! Megvakarom a fejem. Mondom, hogy a legnagyobbikat választanám, a szürkeszeműt. De erről persze szó sem lehet. Ölembe fogom hát az egyik kicsi lányt, s be kell érnem azzal, hogy a karom néha hozzáér a mellettem ülő Magduska karjához. Szerencsére az út rossz, s a hetvenmázsás teherrel megrakott Skoda jó nagyokat döccen. * * * Rásztonyon bögrével a kezükben futnak le az útra a lányok, akikkel reggel már találkoztam. A bögréket teleszedték szagos szamócával. Nyújtják felém, hogy ízleljem meg. — Ez csak cukorral jó, —• mondom. — Cukorral? — Azzal. Adjanak valami olyat, ami cukor nélkül is elég édes. Pajzán mosollyal pillantanak egymásra, majd újra vissza rám. — Olyasmink nekünk nincs, — csobogják játékosan. — Nincs ? — lépek közelebb a legszőkébbhez. — Biztos, hogy nincs? Összebújnak és nevetnek, mint a nyár. A buszban elsodródom mellőlük. Ojra egyedül vagyok a tájjal, az erdővel. Az erdő beint az ablakon. Mi tette olyan széppé ezt a napomat? — tűnődöm — A fák? A patak? A szirti sas? A borókafenyők? A virágzó málnabokrok? Nem. A jó emberek tisztasága, mely körüllobogott. (Gergely Viola rajzai) 15