A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-09-01 / 35. szám

Dobogó szívvel guggoltunk le egy közeli kis bokor mellé, s úgy kémleltük az utat. A kopogás egyre közelebbről hangzott, s a sötétben vacogni kezdett a fogaim. Már csak tíz lépés, már csak öt, kettő, s nagy sietve ott haladt előttünk — édesapám. Félelmemet határtalan öröm váltotta fel. — Édesapám.'!! — kurjantottam boldogan a sötétből, — Itt vagyunk! Mi vágyunk! — s boldogan szaladtunk feléje. Engem azonnyomban felvett a hátéra, s csak akkor éreztem, hogy milyen fáradt vagyok. Csak nagy erőfeszítéssel tudtam a szemem is nyitva tartani, a kezemből Is kifogyott az erő, és két lábam úgy lógott le oldalt, mint a hosszúra eresztett kolomp a boci nyakában. Arra sem emlékeztem aztán, hogy kerültem ágyba. Mégiscsak erőt vett ragtam az álom ... Mélyen aludtaim, s álmomban rengeteg fecskét láttam. Röpködtek, cikáztak, villogtatták fehér begyüket az ég kékjében. Szájukban egy-egy könyvet tartottak, s egyszeresek mind beröppentek az iskola ablakán. Reggel úgy döntöttem, hogy nem szólök az új könyvről senkinek. Csak majd az olvasási órára húzom elő. Tízkor szünet lesz, utána mindjárt olvasás. Addig titok lesz az új könyv ... Nehezen bár. de azért kibírtam szó nélkül. A szünetben azonban kétszer ls beszaladtam, megnéztem, ott van-e csakugyan? Ott volt, ott lapult a vászontarlsznyában. Szinte csicsergett tőle az egész világ. Amint elhangzott a „befelé!", elsőnek ültem le a helyemre. Elővettem a könyvem, hogy most már minderki lássa. Lássák és irigyeljék, mvint én a Kardos Laciét. A hatás nem is maradt el, de mégis történt még más valami is, ami örökre emlékezetessé tette és ereklyévé avatta az én fecskés könyvemet. Bejött a tanító úr is, és mindenki előkotorta (már akinek 'volt) irkáit, könyveit. A feladott verset először ls tőlem kérdezte, de — érthető okoknál fogva, — nem tudtam belőle a címénél többet. Kezdődött volna újból a „fül-masszázs", ha Kardos Laci jelentkezésre nqm nyújtja a kezét. — Mi bajod, Lacika? — kérdezte a tanító úr. — Tanító úr, kérem szépen, elveszett az olvasókönyvem! — Nézd meg csak még egyszer a táskádban, Lacikám. Ott kell annak lenni! — Hiába nézem, mert ellopták! — Ugyan?! — húzta fel a szemöldökét a tanító úr. Hát ez is megtörténhet? Zsivány is van köztetek?! Egy kicsit töprengett, fürkészte az osztályt, majd Így döntött. — Rakjátok ki a táskákat a padra! Éreztem, hogy nagy dolog fog történni velem. Szólni akartam, hogy ez az új könyv, ami előttem van, igazi új könyv, az én könyvem! Mondani akartam, hogy tegnap vettük édesanyámmal a városban, de félteim, hogy ezzel csak jobban behálózom magam a valótlanság igaznak látsző hínárjába. így hát csak kitettem én is a táskám, s vártam. — Lesz aihogy lesz, — s a sorsra bíztam; magam. Ekkor már többen felém pislogtak, és titokzatosan össza is néztek a szomszédaim. Még Bálint is keményen maga elé meredt s csak lopva pillantgatott a táskámra. Egyszeresek felugrik Kardos Laci, és örömmel. kiáltja. — Megvan! Tanító úr, kérőm, megvan a könyvem! Megkönyebbülés sóhaja szállt végig az osztályon. — Hol van? — kérdi a tanító úr. — Itt van, megvan, — mondja Laci, — s azzal felveszi előlem a könyvemet, az én igazi, szép fecskés könyvemet. Az osztályban ismét szörnyűséges mély csend lett. A gyerekek tágrameredt szemmel bámultak felén-, a vén szilvafa kék szemei is megdöbbenve néztek be az ablakon. Csak a szőlőfürtök mohő darazsai zöngtek tovább az ab'akpárkányon, s egy pajkos fecske hangosat kiáltott. — Csivit! — Csivit! — visszhangzott az osztályban és én n^m ismertem rá a tegnapi kedves fecskére. Óvatos vallatás következett. — Kik voltak benn a szünet alatt? Vagy hárman felemelkedtünk a helyünkről, s ekkor hozzám fordult a tanító ür, — Van-e neked olvasókönyved? — Van, — motyogtam alig hallhatóan. — Tegnap még nem volt! — Nem! — HdI vetted? — A városban, a könyvesboltban. — Mikor? — Tegnap este, édesanyámmal. — Lehetetlen, — dörmögte maga elé. Talán másvalakitől vettétek? Gondolkodj egy kicsit! — Nem méstól vettük, tegnap este vettük a városban, igenis, a városban, — a városban ... édesanyámmal... Bálintra néztem, mint akitől segítséget várok, az osztály is őt leste most, hogy szól-e, hogy seglt-e, hogy igazol-e engem: valóban voltunk-e a városban? De mivel ő sem tudott tegnapi utámról, így hát csak továbbra ls keményen maga elé figyelt: — Csivit! Csitt-csitt!!! — röppent be egy fecske az osztályba, s vígan röpködött a buksi fejek felett. A tanító úr kezébe vette a könyvet, forgatta jobbra, forgatta balra, kinyitotta, becsukta. Kinyitotta, becsukta ... Én erősen fogtam a padom szélét, s arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha most Itt teremne édesapám vagy édesanyám* aki megmondaná Bálintnak, a tanító úrnak, az osztálynak, az egész világnak, hogy nem igaz, amit rólam gondolnak, hogy igenis, ez a könyv az én könyvöm, tegnap este vettük a boltostól, ha nem hiszik, hát tessék, kérdezzék meg őt magát, vagy a feleségét. — Gyere ide! Elengedtem a padot, s előretámolyogtam. Ahogy lépegettem a tábla felé, semmi zajt nem okoztam. Szinte levegőbe emelt a nagy csendesség. — Most, most omlik össze a világ,... S e pillanatban kopogtak. A keskenyre nyitott ajtőrr nagy hangosan nyomakodott be a Kardos Laci kövér mamája, kezében a csemetéje fecskés könyve; szakasztott olyan könyv, mint az én könyvgm. A tanító úr gyors mozdulattal letette a szemüvegét, az osztály felmorajlott, a fecske diadalmasan csivitolt, s én felkaptam az asztalról a drága könyvemet, maqamhoz szorítottam s a helyemre botorkáltam. Ott a két karomra hajtottam a fejem és hangos zokogástól csak szótagolva tudtam kinyögni. -U-gye-bon-tam, u-gye-bon-tam ... S elsirattam azt a két szép sárga tyúkocskát is, amelyet mindennap a kezemből etettem, s elsirattam a szegény gyerekek sorsát ls. akiknek még a fecskék ls csak bánatot okoznak. • * * S azóta is minden ősszel összegyülekeznek a fecskék, be-beröppennek még most is a régi iskolába, elbúcsúznak, űtrakelnek, de az az egy fecske örökre itt lakik a könyvespolcomon, és ma ls itt csivitel a szivem tájékán .. . 19