A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-09-01 / 35. szám

Képek a kopitclista országok VIT-küldötteiről A Nyugat íróit, filméseit, publicistáit állandó igalomban tartja az úgynevezett „ifjúsági kérdés". A társadalmi körülmé­nyekben keresnek (és találnak) magyará­zatot a tömeges fiatalkorú búnözésre, prostitúcióra, a fiatalok bántó cinizmusára stb. Azt hiszem, ez csak egyik oldala az „ifjúsági kérdésnek". A másik oldala — és ez a nyugati fiatalok döntő többségét érinti — az, hogy mennyiben felelnek meg a kapitalizmus körülményei az ifjúság sajátos igényeinek, hogyan tudnak fejlőd­ni, emberré válni a növekvő milliók a ka­pitalizmusban ? A fesztiválon valahogy az bontakozott ki, hogy a szocialista országok ifjúságában rengeteg a közös, egységes vonás, a nyu­gati küldöttségek viszont olyan vegyesek, ellentmondásosak, mint amilyen ellent­mondásos maga a kapitalizmus. Mindjárt szeretnék vitába száll.ii azokkal, akik a nyugati ifjúságot eleve valami könnyel­mű, erkölcstelen jampec társaságnak kép­zelik és azokkal is, akik az általános jólét és műveltség illúzióit táplálják veiük szemben. Amit szembeállítok a szocialista országok küldöttségeinek közös, egységes vonásaival, az éppen a nyugati fiatalokat megosztó osztály- és vagyoni különbségek szövevénye. Nehéz eligazodni ebben a bo­zótban s ha nem láttam volna ezeket a fiúkat és leányokat saját hazájukban, Svédországban, Nyugat-Németországban, Finnországban, aligha mernék csupán a VIT kéthetes benyomásai alapján e cikkre vállalkozni. Kezdjük talán mindjárt a külsőségeken. A tévhit szerint arról lehet megismerni a nyugati fiatalokat, hogy szúk cowboy nadrágban, Színes ingben járnak, Tarzan frizurákat viselnek és a cipőjükön magas a gumitalp. Igen, vannak ilyenek is. Ezek a nyugati ifjúság legszegényebb rétegei. Amit nálunk egyes naiv nyugatrajongók a szertelen egyéni szabadság és anyagi bőség jeleinek tulajdonítanak, az nyugaton a szegénység szépségflastroma. Ezek a cowboy-nadrágok ugyanis rossz anyagbői készülnek, a tarka ingek múrostos döm­pingáruk. Veszi, hordja, akinek jobbra nem telik. - Egyébként az sem igaz, hogy a nyugati ifjúság egységesen „Amerikát majmolja". Nem mondhatnám, hogy az amerikai kül­döttség vajmi népszerű lenne. A svédek, osztrákok, németek meg az angolok egy kicsit le is nézik őket. Főleg az „elő­kelőbbek". Mert a nyugat-európai kül­döttségek sorában akad „előkelő magavi­seletű" 'fiú és lány is. Mintha nem is fiatalok lennének. Szertartásos hűvösség­gel adnak autogramot, fejbiccentéssel fo­gadják a bemutatkozást, kedvességük eről­tetett, merevségük komikus. Ezek azután jólöltözöttek, el kell ismerni. Számukra az amerikaiak nem elég jólneveltek és ele­gánsak. Svéd kolléqáim bemutattak egy ilyen társaságnak. Éreztem, ahigy végig­mérnek, vajon kopott-e a cipőm, megfe­lelő-e a nyakkendőm színe. Udvarias bic­centéssel vették tudomásul, hogy magyar vagyok, s az egyik lány Jeer?szkedő fi­gyelmességgel megjegyezte: — Óh, ahol tavaiy azok a rendellensségek voltak. -­így: „rendellenességek". S úgy nézett rám, mintha kiállítási tárgyat mustrálgatna a múzeumban. Hogy ezek miért jöttek a fesztiválra? Nyilván eqzotikus látnivalók kedvéért, hogy borzongatóan izgalmas benyomásokat me­sélhessenek majd el odahaza barátaiknak. Az említett lány a svéd kereskedelmi bank egyik főrészvényesének gyermeke. Még egyszer találkoztam velük, a Lenin-hegyi diákkarneválon. Alltak a sétány mellvéd­jénél és tágra nyílt szemmel csodálkoztak a kivilágított Moszkva panorámáján. A lány, mintha elfeledkezett volna édesapja ko­ronáiról, fiatal és természetes volt. — Ugye, gyönyörű! — mondta üdvözlés helyett. A . falán mégsem hiába jött Moszkvába? De térjünk vissza a nyugati fiatalok elsöprő többségéhez, a dolgozók gyerme­keihez Ez az a színes, nevető, ölelkező, jelvényt és kendőt cserélő vidám tömeg, amely rányomja bélyegét minden feszti­válra. Rájuk gondolva, főleg három éies benyomás, három kép maradt meg ben­nem. Hadd mesélem el sorjában mind a hármat. Az első: Mindjárt a fesztivál elején, amikor a csoportos ismerkedés láza ra­gadta magával az" embereket, a Gorkij utcában néhány magyar körül népes nem­fcetközi társaság verődött össze. Vagy százfőnyi hallgatóság előtt vitatkoztak a nyugatiakkal az október-novemberi ellenforradalomról. Voltak ott németek, olaszok, angolok, franciák, amerikaiak és még ki tudná összeszámlálni, hányféle náció. A nagy vitában egy magyar és egy amerikai került az érdeklődés középpont­jába. Az amerikai fiú régen áttelepült orosz családból származott és még 'törte az oroszt. A magyarok egy kissé mereven hajtogatták a maguk igazát. Az amerikai lépésről lépésre engedett. Kopott, egysze­rű fiú volt, felfelő görbülő öreg cipőben, nagymintás, tarka pulóverben. — A ti újságjaitok is elismerték, hogy... — kezdett egy mondatba a magyar. — Az újságok nem érdekelnek — vágott közbe az amerikai. — Az érdekel, amit látok! S ha valamit gyengén értett meg oro­szul, lefordíttatta magának angolra is. Ugyanigy a többiek, az olaszok, a franciák és mások a maguk anyanyelvére. Mint akik attól félnek, hogy becsapják őket. Megrágták mindenki véleményét, kérdé­seik gyanakvóak és tárgyszerűek voltak, akár a magyarokhoz, akár máshoz intéz­ték. A tényeket gyűjtögették. — Elmegyek és megnézem magamnak — szögezte le egy francia fiú. — Az új­ságok a Szovjetunióról is mindenfélét összefirkálnak, itt meg egészen mást lá­tok. Messze van Magyarország ? Tudomásul kellett vennünk, hogy néhá­nyan aliqha tudnának rábökni a térképen Magyarországra, Azután arról vitatkoztak, hol jobb élni. Az amerikai lerázva magáról eszméket, érveket, megfogta a magyar fiú VIT-ingjét, és azt kérdezte: — Mennyibe kerül ? Összeszámolta az életszínvonalra vonat­kozó adatokat. Az ingyenes egészségügyi ellátást nem hitte el. Az európaiak elhit­ték. A végén azzal oszlott el a társaság, hogy a magyarok megmaradtak vélemé­nyüknél, a nyugatiak fejébe pedig eggyel több kérdőjel fészkelődött be. Többségük­nek ugyanis nincs kialakult véleménye, vaqy világnézeti állásfoglalása! Csak kér­dőjeleik vannak. Nagy, izgatott érdeklő­dés és nagy politikai gyanakvás feszül bennük minden irányzattal szemben. Vég­ső fokon csak a saját szemüknek hisznek. Abból indulnak ki, hogy akár saját politi­kusaik, akár mások, bizonyára be akarják őket csapni. Készek a barátkozásra, de ugyanakkor a visszahúzódásra is. Moszkva nagy hatással van rájuk, hiszen itt kéz­zelfogható valósággal találkoznak. Egy fiatal francia kommunista mindennap át­jár a magyarokhoz (a szemközti épületben lakik) és állandóan újságolja: — Nem is gondoljátok, hogy növekszik napról napra a kommunisták tekintélye a küldöttségben. Pedig kevesen vagyunk. Kezdik elismerni, hogy tudjuk, mit aka­runk ... A másik kép, amely kitörülhetetlenül megmarad emlékezetemben, a dél-ameri­kaiak szállásáról való. Riasztó,, ellentmon­dásos kép. Összegyúlt itt az étteremben egy csomó különböző nemzetiségű fiatal. Előkerültek a hangszerek és nagy dzsessz­parádé kerekedett. Rock and rollt táncol­tak. A ritmusa nyugtalanító, de nem kel­lemetlen. Hanem ahogy táncolják — ijesztő! Nem a groteszk mozdulatok, nem is a vad figurák ijesztenek, hanem a tekin­tetek. A legtöbben nem néznek a párjuk­ra, hanem üveges, kifejezéstelen szemmel valahová a semmibe bámulnak, mintha nem is lenne közük ahhoz, amit csinálnak. Néhányan persze mulatnak az egészen, humorral és őszinte jókedvvel, nevetve táncolnak, mint aki jó áprilisi tréfát csi­nál. Főleg a franciák meg az olaszok. Úgy látszik, a latin szellemességről lepattan a dolog ostobasága. De a többség vonag­lik, rángatodzik, ugrál, kitekeri a derekát, vállát, lábát s közben úgy néz, mintha terhes, unalmas kötelességet teljesítene. Az arcokról patakzik az izzadság, van, aki sípoló tüdővel liheg, félni kell, hogy összeesik. S mindezt halott szemmel, a tánc mulatságának minden látható élve­zete nélkül! Mi ez? Narkózis? Egy magyar szárma­zású argentínai fiú legyint, azt mondja: „gyomor kell ehhez", s kimegy. Hát csak­ugyan nem szabad még ilyen dolgokban sem ráhagyni a fiatalokra, hogy csinálja­nak, amit akarnak? Némelyik szakállt vi­sel, gyűrött ingén hervadt áruházi cso­kornyakkendő csüng, egyeseken majdnem elreped a nadrág, olyan szűk. A lányok arcáról az izzadság csíkokban olvasztja le az olcsó festéket. S még egy órával ezelőtt viszonylag értelmes dolgokról be­szélgettünk. Itt valami nincs rendben. Egy bizonyos: ha otthon néhány fiatalt nem­csak okos szóval, de adminisztrative is megtartunk a „szabadságnak" a jóízlés szabta keretei között, csak hálásak lehet­nek érte. Hadd írjam le megnyugtató kontraszt­nak a harmadik képet, egy kedves este emiékét is. Angol fiatalokkal sétáltunk a Vörös tér felé özönlő, embertömegben. Két fiú közülük diák volt, egy gyári munkás, s az egyik vidám, nevető szeinú manchesteri lány gyógypedagógusnak ta­nult. Voltak velünk oroszok, maqyarok is. Miről beszéljen ilyenkor az ember? Lép­ten-nyomon megállítottak és dalokat kö­veteltek tőlünk. Megkérdeztem a lányt, hogy tetszik Moszkva, a Szovjetunió? — Nagyon — válaszolta. — Tudja, nekünk itt sokminden furcsa, az élet, a szokások. De ez nem fontos. Az emberek... az emberek vala­hogy olyan közeliek nekem, nyíltak, egy­szerűek. Szívük van ... 12

Next

/
Thumbnails
Contents